címkék

1939 (1) 1950 (1) 1952 (1) 1953 (1) 1958 (2) 1962 (1) 1963 (1) 1965 (1) 1966 (2) 1967 (2) 1968 (4) 1969 (1) 1970 (2) 1971 (2) 1977 (1) 2002 (2) 2005 (1) 2006 (1) adolfo celi (1) alex de la iglesia (1) andrea giordana (1) anthony mann (1) anthony steffen (2) brigitte bardot (1) burl ives (1) burt lancaster (1) carroll baker (1) charles bickford (1) charlton heston (1) christina galbo (1) chuck connors (1) clint eastwood (1) david von ancken (1) delmer daves (1) dominique boschero (1) edwin sherin (1) eli wallach (1) elliot silverstein (1) elozetes (1) ennio morricone (1) enrico maria salerno (1) filmkritika (22) franco nero (1) fred zinnemann (1) gary cooper (3) gianni puccini (1) gian maria volonte (1) giuliano gemma (1) giulio petroni (2) grace kelly (1) gregory peck (1) headquarters (2) idegen tollak (2) james coburn (1) james stewart (1) jean simmons (1) joel mccrea (1) john steiner (1) john wayne (1) lee van cleef (2) liam neeson (1) luke askew (1) maria cuadra (1) mario caiano (1) mark damon (1) martin ritt (1) michele lupo (1) nemet (1) olasz (11) paul naschy (1) paul newman (1) peter lee lawrence (3) philippe leroy (1) pierce brosnan (1) pierro lulli (1) poughkeepsie (1) quention tarantino (1) rafael romero marchent (1) raimund harmstorf (1) randolph scott (1) richard harris (1) rod steiger (1) sam peckinpah (1) sancho gracia (1) sean connery (1) sergio leone (3) soundtrack (5) spanyol (1) susan clark (1) tinto brass (1) tomas milian (1) tommy lee jones (1) uk (1) umberto lenzi (1) usa (10) video (1) william wyler (1) Címkefelhő

 

Free counter and web stats

2007.10.04. 15:00 Varga Denes

Bosszú olasz módra: Una Pistola per cento bare (A cowboy száz halottja)

Különös, félvállról kezelt műfaj a spagetti western. Legtöbb ember Clint Eastwood borostájával és Charles Bronson harmonikájával azonosítja és be is éri ennyivel, ritkán eszükbe jut még Keoma gondozatlan szakálla és Giuliano Gemma ezüstegydollárosa. Nem sejtik, hogy csak a jéghegy csúcsán szundító jegesmedvékhez volt szerencséjük.

A Dollár-filmek váratlan sikerén felbuzdulva és a fordista gazdaságszemlélet alapvetéseit szem előtt tartva (mennyiség a fontos, minőség másodlagos) az olasz filmgyártás westernre szakosodott. Hatvanas évek közepéig a talján közönség amerikai exportból származó filmekkel elégítette ki lelki lőporigényét, majd hirtelen kiöntött a celluloid-Rubicon és elárasztotta az olasz mozikat a saját gyártású westernek tömege. Alig több mint tíz év alatt több száz készült el, drasztikusan eltérő adatokkal találkoztam, különböző források 400 és 700 közöttire saccolták a bemutatott műfaji filmek számát. Nem csoda hát, hogy a filmművészet alkotásainak legigazságtalanabb felosztásában a B filmek népes táborában kaptak helyet. Hadd fűzzem hozzá: esetünkben teljes joggal. Pillanatnyi kedélyállapotomtól függően 10, 15 esetleg 20 olasz westernt emelnék át az A betűjelű kategóriába. Ezek azok a filmek, amelyek a műfaj iránt kevéssé elkötelezettek megbecsülésére is joggal számíthatnak. Leone westernjei kategórián felül állnak. Kicsi vagyok és halandó, hogy velük foglalkozzam. Felsorolok még néhány minőségi spagettit a teljesség igénye nélkül: Face to Face (Faccia a faccia), Great Silence (Il Grande silenzio), Django, Mercenary (Il Mercenario), Bullet for the General (Quien Sabe?), Cemetery Without Crosses (Cimitero senza croci), Keomával bajban vagyok, nem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni képzeletbeli skálámon. Azt hiheti az oly' sokszor lekedvesezett olvasó, hogy felületességből maradt ki a címben szereplő darab. Téved. Masszív B-spagetti, még csak ki sem látszik a hasonszőrűek tömegéből. A legjobb ami elmondható róla, hogy becsületes iparosmunka és van benne néhány őrült ötlet.

Erőltetett hasonlattal élve, ez az a srác az osztályból, akiről lehetetlen sztorit mesélni az öt éves osztálytalálkozón, nem volt menő, nem füvezett a wc-ben és nem dugta meg az argentin cserediáklányt a tanári asztalon, de lúzer sem volt, nem járt OKTV versenyekre és nem ugyanabban a tépőzáras cipőben izzadta végig a négy évet.

Címe a műfaj szent hagyományait követve több változatban létezik (A Gun for One Hundred Graves, Pistol for a Hundred Coffins) és köszönőviszonyban sincs a film történetével. Nincs Winnetou ezüstpuskájához hasonlatos csodafegyver és senki nem húz maga után száz koporsót. Egyedüli célja a figyelemfelkeltés. A film sztorija nem szolgál meglepetéssel, központban a spagetti westernek két visszatérő témája áll: bosszú és kapzsiság. Főhőst, hazatérve a fogolytáborból, kellemetlen hír fogadja, otthonát kirabolták, családját lemészárolták. Bosszút esküszik, meggyőz egy tolószékes csókát, hogy tanítsa meg a lőfegyverekkel bánni és kiszedi belőle, hogy kik voltak a szülei gyilkosai. Kiderül: négyen voltak. Szép sorban, golyóval a testükben végzik, és végső csavarként fény derül a rettenetes titokra: Öten voltak.

Peter Lee Lawrence alakítja a szőke bosszúállót, próbál végig eltökélten nézni, hogy ellensúlyozza kisfiús arcát. Egy flashbackbeli, fontos de nyúlfarknyi szerep miatt lett híres. A Pár dollár többértben, Indio memóriájába égetődött be egy szőke srác és egy mexikói nő életének utolsó ágyjelenete. Rendezői székben az akkor még pályája elején lévő, Umberto Lenzi ült. (Tőle a Roma a mano armata című rendőrfilm Maurizio Merlivel és Tomas Milliannal kötelező tananyag mindenkinek.) Tehetségét nem vitatom, de életműve szélsőségesen egyenetlen. Nem tudom, mekkora kedvvel vágott neki a Cowboy száz halottja forgatásának. Fiatal rendezőként biztos megörült a lehetőségnek (és a meglobogtatott csekknek), gyorsan meg is nézte Leone dollártrilógiáját. Utoljára a Jó, a rossz és a csúfot láthatta, mert abból emelte át a legtöbb elemet. Három központi karakter akik élvezettel vágják át a másikat, vagy például a végső párbaj helyszíne egy temető. De feltűnik a Maréknyi dollárból ismerős koporsókészítő is, csak itt egy fontoskodó vénember, akit minden jóérzésű néző rövid úton eltenne láb alól. Lenzi rendezése elsőrangú a film első negyedórájában nem ragad le egyetlen részletnél sem, évek telnek el néhány hirtelen vágással, bírósági per, kiszabott büntetés letöltése egy kőbányában, hazaérkezés, kiképzés, első három delikvens kivégzése, és csak tizenöt percen vagyunk túl, későbbi, kiforrottabb rendőrfilmjeinek ritmusát előlegezi meg ez a nyaktörő tempó.

A film a második harmadban sajnos kifullad. Jim Slade megérkezik egy poros kisvárosba, amit egy rablóbanda terrorizál. Vezetője Corbett, a keresett gyilkos. Mikor erről értesül Slade, beleegyezik, hogy magára öltse a sheriffjelvényt és megvédje a helyiek pénzét és életét. Mindezt azért, hogy bosszúját beteljesíthesse. Feltűnik egy Bibliát olvasgató lelkészféleség (John Ireland) is, aki némi kéretés után vállalja, hogy tevékenyen részt vesz a város védelmében. Túl sok idő megy el szervezkedéssel és érdektelen párbeszédekkel. A végén természetesen ismét felpörögnek az események, a lelkész, Corbett és Jim Slade sportot űznek egymás átveréséből. Mindenki szövetkezik mindenkivel és mindenki elárul mindenkit, ahogy éppen a saját érdekeik diktálják. Tipikus fordulatok egy olasz westerntől. Nem árulok el nagy titkot, a pénz marad a városban, Jim Slade pedig egy homlokráncolós párbaj keretében bosszút áll szülei negyedik és ötödik gyilkosán.

Befejezésképpen essék néhány szó azokról az őrült ötletekről. Többen horrorisztikusnak (erős túlzás!) bélyegzik a filmet, néhány percnyi akció miatt, a sheriff fogdájában tartott elmebetegek kiszabadulnak és felforgatják a várost. A piromán gyújtogat, a sexmániákus a bár táncosnőjét üldözi szenvedélyével. A többiek isznak és gyilkolnak. Lenzi megmutatta, hogy ő milyen filmet szeretne csinálni. Későbbiekben el is készül Nightmare City címen. Csak hát ezek a jelenetek nem viszik előre a cselekményt, western műfajtól teljesen idegen mellékszál ez, amely egyedül szokatlansága miatt érdemel figyelmet. Személyes kedvencem azonban az a kitüntetett figyelem, ahogy a film Jim Slade felekezeti hovatartozását kezeli, tudnillik a főhős Jehova tanúja. Nem volt hajlandó ölni a polgárháborúban ezért került a büntetőtáborba. Ezen ugye idővel túllépett. A bárban vizet ivott, alkoholt soha. Emiatt még párbajozni is kénytelen volt. A film utolsó jelenetében azonban megtörik/elbízza magát és egy pohár whiskeyt rendel. Mindenki döntse el maga hogy pozitív vagy negatív jellemfejlődésen ment keresztül Jim Slade.

4 komment

Címkék: olasz filmkritika 1968 umberto lenzi peter lee lawrence


A bejegyzés trackback címe:

http://hombre.blog.hu/api/trackback/id/tr27185773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lady Morgana 2007.10.06. 19:50:17

Né... szóval az a kölyök, akit Indio kinyírt... :D Heles gyerek volt, de azért a nője helyében én nem öltem volna meg magam. Ha már egy ágyban volt Indióval a mázlista csaj... :)

Peter Lee Lawrence-t hajlamos vagyok keverni John Philip Law-val. (Háromnevűek...)

Érdekes lehet ez a film :P

Horror? Ha van igazi western-horror, az a Se sei vivo spara.

De megnézném ezt...

Hamlet · http://index.hu/kultur/cinematrix/hirblog/ 2007.10.08. 22:45:44

Alapos, ugyanakkor stílusosan szórakoztató írások, azt hiszem, visszatérő látogató leszek ezen a westernblogon! ;)

Jill McBain 2007.10.09. 11:58:23

Szívesen látunk, gyere csak :)

doncsecz 2012.09.29. 06:55:49

Peter Lee Lawrencet eredetileg Karl Otto Hirenbachnak hívták, ez megmagyarázza kinézetét. Szegény tehetséges színész volt, az itteni forgatások alkalmával ismert meg egy gyönyörű spanyol színésznőt akit feleségül is vett. Alig néhány év múlva meghalt, agyműtéten is átesett, így korán véget ért a karrierje.