címkék

1939 (1) 1950 (1) 1952 (1) 1953 (1) 1958 (2) 1962 (1) 1963 (1) 1965 (1) 1966 (2) 1967 (2) 1968 (4) 1969 (1) 1970 (2) 1971 (2) 1977 (1) 2002 (2) 2005 (1) 2006 (1) adolfo celi (1) alex de la iglesia (1) andrea giordana (1) anthony mann (1) anthony steffen (2) brigitte bardot (1) burl ives (1) burt lancaster (1) carroll baker (1) charles bickford (1) charlton heston (1) christina galbo (1) chuck connors (1) clint eastwood (1) david von ancken (1) delmer daves (1) dominique boschero (1) edwin sherin (1) eli wallach (1) elliot silverstein (1) elozetes (1) ennio morricone (1) enrico maria salerno (1) filmkritika (22) franco nero (1) fred zinnemann (1) gary cooper (3) gianni puccini (1) gian maria volonte (1) giuliano gemma (1) giulio petroni (2) grace kelly (1) gregory peck (1) headquarters (2) idegen tollak (2) james coburn (1) james stewart (1) jean simmons (1) joel mccrea (1) john steiner (1) john wayne (1) lee van cleef (2) liam neeson (1) luke askew (1) maria cuadra (1) mario caiano (1) mark damon (1) martin ritt (1) michele lupo (1) nemet (1) olasz (11) paul naschy (1) paul newman (1) peter lee lawrence (3) philippe leroy (1) pierce brosnan (1) pierro lulli (1) poughkeepsie (1) quention tarantino (1) rafael romero marchent (1) raimund harmstorf (1) randolph scott (1) richard harris (1) rod steiger (1) sam peckinpah (1) sancho gracia (1) sean connery (1) sergio leone (3) soundtrack (5) spanyol (1) susan clark (1) tinto brass (1) tomas milian (1) tommy lee jones (1) uk (1) umberto lenzi (1) usa (10) video (1) william wyler (1) Címkefelhő

 

Free counter and web stats

2008.06.11. 13:52 Kis Gömböc

Pléhcsillag a porban: High Noon (Délidő)

Búskomor, ámde sokatmondó ballada kíséri a film nyitójelenetét. „Do Not Forsake Me, Oh My Darling!” Halljuk a dalszöveget, ami a későbbi történések fényében meglehetősen fontos többletjelentéssel bír majd. A melódia a tettrekészség és a hősiesség mellett szól azokban az esetekben is, ha a mondat értelme szerint éppen a hozzánk legközelebb állók nem fogják a pártunkat. A dalszöveggel mégis szöges ellentétben van a kép, amit a nyitójelenetben kapunk. Három férfit látunk, akiknek bajtársi viszonya egyértelműen felismerhető a plánok használatában: ketten várakoznak a prérin, őket nagytotálban mutatja a kamera, majd rövidesen premier plán emeli ki gesztusaikat, kiváltképp egyikükét, aki a távolból érkező társuk érkezésére hívogató mosollyal válaszol. A harmadik ember érkezésekor a férfiak lóra pattannak, és vágtázni kezdenek, mire a nézőben automatikusan felötlik, hogy céllal mennek valahová, és valószínűleg segíteni fogják egymást. Azonban a szöveg nélkül elővezetett karakterek marcona tekintete, a szivar a szájukban és cinikus mosolyuk elárulják, hogy gazfickókkal van dolgunk, így a jeleneten végigvonuló nóta ironikus színezetet ölt. A zene és a beállítások a banditák összetartását nyomatékosítják, miközben a pozitív szereplőkről egy snittet sem láttunk, és emiatt a trió hatalma még félelmetesebbé válik, főleg, ha jobban megvizsgáljuk a következő jelenetsort.

Békés kisvárosban járunk, aminek közepén egy templom helyezkedik el, és úgy fest, hogy minden rendben van. A lovasok érkezésével azonban lassanként érezzük, hogy veszély közeleg, és ennek a legnyilvánvalóbb jelét egy fekete ruhába bújt vallásos nő adja, aki a férfiak láttán ijedten keresztet vet, de mozdulata fontos jel. Utalás arra, hogy a városban álszent emberek élnek, akik nagyon ügyelnek arra, hogy rossz tulajdonságukat leplezzék – ahogy később kiderül –, sikertelenül, mint azt a szellemhez hasonlatos nő alakja mutatja. Az alkotók itt rögtön felhívják a figyelmünket rá, hogy nem lehet számítani a népre, ami miatt lassanként lehull a lepel a helyszín álságos voltáról, és ami miatt a bűnözők képesek felkavarni a település állóvizét.

A túlcivilizáltság mögött felsejlik az ököljog, és annak majdani fontossága az első mondatban: Nyiss ki gyorsan, Joe! Ma itt nagy felfordulás lesz! Néhány pillanatig még tudatosul bennünk a város gyávasága, és a bűnözők hatalma, majd a kamera finoman besiklik egy ablakon. Idebenn ismerjük meg a történet főhősét, Will Kane seriffet, aki éppen feleségül vette fiatal szerelmét, és ahogy a násznép beszámolóiból kiderül, örökre leszámolhat a múltjával. Sikerült rendbe tennie a várost, ám ő mégsem feltétlenül boldog, amit a „szörnyű népség” kifejezéssel deklarál, s reakciója megint gesztus: ismeri a lakókat, tudja, hogy legtöbbjük becstelen vagy idegesítő, már ekkor sejthető, hogy a későbbiekben valamennyien cserben fogják hagyni őt a bajban.

Ez a baj természetesen a három lovasban, és egy negyedik gonosztevőben, a déli vonattal érkező Frank Millerben testesül meg. A lovasok vezetőjüket várják az állomáson, és ez idő alatt – a filmidő fedi a 90 perces cselekményidőt – olyan információkat kapunk Millerről, amelyek egyértelművé teszik, hogy a városiaknak össze kell tartaniuk. Király Jenőt parafrazálva a házasság, akárcsak a westernhős ellovaglása, szimbolikusan egyenlő a halállal, ami Zinnemann filmjében a megfutamodásra módosul. Mindenki elbújni, menekülni akar, kivéve hősünket, aki a jelképes „nyugalomra térés” után hallani sem akar a visszalépésről. Az esküvő után a vezetőség javaslatára gyorsan elvágtázik Hadleyville-ből a nejével, de hamarosan vissza is fordul. Hívja a kötelesség, és a tét van olyan óriási, hogy igazolja Kane fellépését.

Jóllehet a seriff megállapodott, rendfenntartói megszűnése csak átmeneti volt. Visszatérése után feltűzi a bádogcsillagot, derekára köti a pisztolytáskát, és mozgatórugói mögött egyetlen fogalom áll: lelkiismeretesség. A seriff azért vállalja az összetűzést, mert csak így lehet megőrizni a nyugodt kisvárosi atmoszférát. Ha ölbe tett kézzel üldögélne az irodájában, vélhetően eluralkodna rajta a szégyenérzet, mert a képességei megvannak a harcra, de mégsem tett semmit. Ha ellovagolna a városból, és nem jönne többé vissza, akkor nemcsak a városba rontana be a pusztító káosz, hanem Kane, a rend képviselője egzisztenciálisan is halott volna, mert könnyelműen a visszalépésre voksolt a határozott kihívásvállalás ellenében.

A westernekben az összecsapás több értelemben realizálódik. Beszélhetünk Rend (Will Kane) és Káosz (Frank Miller, a délben érkező haramia és társai) ellentétéről, háború – ami a városban dúlt évekkel ezelőtt, és másfél óra eseményeitől függ, hogy újra dúlni fog-e – és a filmben fenntartani szükséges béke szembenállásáról, de ugyanilyen hangsúlyosnak tekinthető múlt és jelen viszonya. A Délidőben az utóbbi ellentétpár nem áll fenn, sokkal inkább tisztességről és tisztességtelenségről érdemes szólni. Az előbbit Kane eltökéltsége és felelősségtudata bizonyítja, míg az utóbbit az új-mexikói városka gyáva és anyagias magatartásmódja példázza. Becsület és becstelenség verbális párbaját a templomi toborzójelenetben hallható szócsata mutatja meg leginkább. Pro és kontra érvek hangzanak el, Will és kisebbségben lévő társai többnyire azt állítják, hogy a legnagyobb baj pontosan most ütött be, és ha a lakosság azt szeretné, hogy az öt éve lerakott béke alapjai szilárdak maradjanak, a harcképeseknek fegyvert kell ragadniuk, mert ha nem teszik, a saját kezükkel felépített várost felemészti a mocsok, és rövid úton minden úgy omlik össze benne, mint egy kártyavár. Az ellentábor pedig a következőket mondja: Ha egyszer Will leköszönt, akkor miért játssza még mindig az igazság bajnokát, vagy miért csak most sürgeti a népet, amikor Miller társai hosszú ideje járnak-kelnek a városban. A szócsata a hangos és hitetlenkedő többség győzelmével zárul, és a vita befejezésével egyértelmű lesz Will kívülállósága. Nincs helye a társadalmi szolidaritás hiányának és a hazug illúzióknak a világában, ahogy egy ponton öreg mentora említi az embereket „egyszerűen nem érdekli” a becsületesség. Sokkal fontosabb számukra egy idilli kép kényszeredett fenntartása és az északi nagyvárosok busás adománya („Ha az ottaniak megtudják, hogy itt lövöldözés volt, ez a város egy nap alatt 5 évet esne vissza!”), csak ijedeznek és vádaskodnak ahelyett, hogy előhoznák magukból a marsallra jellemző felelősségérzetet.

Világossá válik, hogy a szavakat a tetteknek, ha úgy tetszik, az ököljognak kell felváltania. Erre a vitajelenetet követő beállítás utal, mikor az egyik várakozó bűnözőt látjuk hátulról fényképezve, akinek az övén a revolvere lóg. Will a visszautasítások ellenére sem hátrál meg, ám vállalása egyre kevesebb reménnyel kecsegtet, ő maga is egyre összetörtebben járja a mind elidegenedettebb beállításokban fényképezett városkát. Pusztán érdekesség, de a városképek még nyomasztóbbnak hatnak, ha a filmet az eredeti, fekete-fehér kópián nézzük. Kane útja a pokol útjának is megfeleltethető. A szabadban iszonyatos a hőség, a seriffről nemcsak a meleg, hanem fáradozásainak nehézsége miatt is ömlik a verejték, kiszemelt segítői rendre cserbenhagyják, így elkeseredett bandukolása alatt a pokol tüze égeti mindenfelől. Úgy érezzük, mintha egy izzó láván sétálna végig. Toborzóútja során Kane fokról fokra szembesül a helyi álszentséggel, ami bírhatatlanabbnál bírhatatlanabb teherként zúdul vállaira, az elutasító szavak pedig hatalmasabbat ütnek bármekkora golyózápornál.

Egy elmés megjegyzés szerint „A szerep és a színész a Délidőben remekül egymásra talált. A forgatás idején Gary Cooper épp gyomorbajjal küszködött és az aktuális démonfeleséggel viaskodott – ez meg is látszik rajta. Szemei táskásak, tekintete elgyötört, mozdulatai pedig olyanok, mint aki épp most tudta meg, hogy az asszony lelépett, ő maga rákos, a pisztolyában pedig vaktöltény van. A Délidő Will Kane-jének sokat adott az a néhány magánéleti ránc.”

Minden felkeresett ember a hazugság újabb formáját szimbolizálja. Harvey Pell, a seriff helyettese szakmai féltékenységből nem hajlandó Kane mellé állni, és indítékai rendkívül infantilisek. Szerinte Will dühös rá, mert feleségül vette régi szerelmét, a mexikói Helen Ramirezt, holott ebből egy szó sem igaz. Mégis, Harvey bebeszéli magának, hogy felettese neheztel rá, és kijelenti, hogy „Ha jó vagyok akkor, amikor gond van, hogyhogy állandó munkára nem vagyok jó?” Hősünk természetesen próbálja lecsillapítani őt, de nem ér el vele sokat. Ahogy Kane mondja: „Akarom, hogy segíts, de ilyen áron nem.” Az akarom itt azt jelenti, hogy Harvey-nak muszáj csatasorba állnia, az ilyen áron pedig burkoltan rámutat a férfi alkalmatlanságára, gyermeteg észjárására. Később Harvey neje is megjegyzi, hogy nemcsak a széles váll teszi a férfit férfivá, hanem például olyan kimondatlanul hagyott fogalmak, mint a lojalitás, bátorság és határozottság. Harvey-nak arra kellene ráeszmélnie, hogy akkor válna hőssé, ha a következő másfél órában a nézeteltéréseket félretéve segítene a seriffnek. Ehelyett viszont alkalmatlannak, lábatlankodónak könyveli el magát, majd szögre akasztja a seriffcsillagot, kisétál az ajtón egyenest a kocsmába, és leissza magát. A történet vége felé Harvey bánatában a távozásra próbálja rávenni Kane-t, aki rögtön visszalép, mire ökölharccal viszonozza az elutasítást. Az összecsapásban a seriff több sebet is szerez, amik lelki sérelmeinek fizikai megjelenései, de végül Harvey húzza a rövidebbet, és a seriff képletesen még „szégyenletes”-nek bélyegzi őt, nyakon önti egy vödör vízzel, majd a sorsára hagyja.

Helen Ramirez, a seriffhelyettes felesége gyakorlatilag Will Kane párja számkivetettség tekintetében, amihez mexikói származása is hozzájárul. Régebben afférja volt Millerrel és Kane-nel egyaránt, így ismeri mindkettőjük gyengéit és erősségeit, valamint képes objektíven megítélni a két férfi viszonyát és észrevenni a Hadleyville-i látszatboldogságot. Az első perctől belátja, hogy Kane a város védőszentje, akinek le kell küzdenie Millert, különben a seriff halálával a város lelke is eltűnik. Ugyanakkor közvetlen segítséget mégsem nyújt a seriffnek, hanem felszáll a déli vonatra. Megfutamodik, mert nem bírja elviselni a városi légkört, de cselekedete még így is ellentétes Kane-ével, aki viszont saját becsületéért vállalja az utolsó nagy párbajt.

A film másik fontos nőalakja Kane fiatal neje, Amy Fowler (Grace Kelly kelti életre, aki a filmtörténet legszebb színésznője. - W. V.), aki nemcsak segíti a férjét a harcban, de amikor kell, lelket is önt belé. Ilyen értelemben Amy a westernfilmek azon nőalakja, aki a gondoskodó anya emlékét idézi a nézőben. Az ő esetében fontossá válik az is, hogy irtózik a gyilkosságoktól, ezért sokáig nem szimpatizál férje választásával, de a végső pillanatban (amikor meghallja az első pisztolylövést) aggódni kezd érte, akárcsak egy gyermekét féltő anya, és a segítségére siet.

Az életükért aggódó személyek közül hármat mutat be a film. A bírót a történet elejéről, aki egykor nagyon közel került a halálhoz, aztán Sam-et, az épp templomba készülő átlagpolgárt, aki letagadtatja magát a seriff előtt feleségével, majd csúnyán ledorongolja a síró nőt a „Mi bajod van? Azt akarod, hogy lelövessem magam, te pedig itt maradj özvegyen!?” mondatokkal. Herb, az önkéntes segítőtárs a harmadik ilyen figura, aki az utolsó pillanatig csatára kész, de a létszámfölénytől ő is beijed („Gyerekeim vannak. Ki nevelné fel őket?).

A kutatás során elkülöníthetővé válik egy tábor, amit csupán egyetlen ember, jelesül az idős Martin Howe képvisel. Howe Will mentora, aki már korábban megtapasztalta a rendőrbíró lét taszítóságát, a közösség tisztességtelenségét. Megkeseredett emberként látjuk viszont az esküvői ceremónián töltött boldog pillanatok után: összeroskadva ül a fotelében, arca elgyötört, szónoklata hihetetlenül pesszimista: „Seriffként vásárra viszed a bőröd, hogy aztán szabadon eresszék a gyilkosokat, azok meg visszajöjjenek és lelőjenek. Ha tisztességes vagy, szegény maradsz egy életen át és a varjú sem károg utánad, ha fényes nappal halálos lövést kapsz a főtéren. És miért? Semmiért. Csak egy pléhcsillagért.” Beszéde előtt Will közli vele, hogy gyerekkora óta Martin volt számára a példakép, de az ő visszalépése után komolyan megkérdőjeleződik Will szakmájába vetett hite. Biztosak lehetünk abban, hogy a templomi incidens is felzaklatta, de az öreg mentor véleménye adta meg neki a kegyelemdöfést. Mégis tovább erőlködik, mert egyszerűen képtelen elismerni, hogy egy tisztességes ember fáradozásait ne koronázza siker.

Megint mások azért utasítják el a seriff felkérését, mert a Miller-bandának szurkolnak. A legelvetemültebb közülük a szálloda portása, egy felszínes mintapolgár, aki nyugodtan nevezhető a városban domináló rosszindulat és képmutatás díszpéldányának. Esze ágában sincs megköszönni Will-nek a városért sem régebben, sem most tett szolgálatait, mert csak az anyagi hasznot lesi. Lélektelen ember, akinek semmifajta érzelem nem tükröződik az arcán, csak komótosan végzi recepciós teendőit, de mikor a marsall szállodában várakozó felesége a férfi ellenszenves viselkedését firtatja, csak ennyit felel, és beszédmódjából süt a rosszindulat: „Sokkal jobban ment az üzlet, amíg Frank és a barátai ide jártak. Többen meg vagyunk győződve róla, hogy Frank móresre fogja tanítani a férjét.” Majd mintha semmi nem történt volna, visszazökken a munkájába.

Kane fokozatos elmagányosodását több jel is alátámasztja. Elsőként a plánozás. Látjuk a férfit felülről, premier plánban, és alulról fotografálva, és minden beállítás az adott lelkiállapotát festi meg. A nagytotálok az egyedüllétre fektetik a hangsúlyt, premier plánban ugyanez érvényesül, csak az érzést a mimika is közvetíti, az alulról fényképezett képeken pedig még ingatagabbnak tűnik a főalak. Gyakran felbukkan még a filmben a távolba vezető vasúti sín képe. Ezek az ismétlődő beállítások nem pusztán az elveszettséget sugallják, hanem inkább azt, hogy a veszély egyre közeleg, és minél többször látjuk a képeket, a fenyegetés annál ijesztőbb formát ölt. Másodszor a film eleje kapcsán említett ballada válik lényeges jelentésalkotó elemmé más és más kontextusokban. Amy távozásakor melodrámákhoz hasonló zenében halljuk újra a dalt, máskor pedig áthangszerelve, fenyegető (a déli vonat érkezésének pillanatainak bemutatása a gyáva lakókról mutatott beállításokkal egyhuzamban) tónusban. Harmadik összetevőként a városkép átalakulását kell kiemelni. Ahogy Kane feladata egyre nehezedik, úgy alakul át Hadleyville arculata is. Eleinte pezseg a város, rengetegen lépnek az utcára, és az épületbelsőkben is vannak kisebb tömegek, amik a játékidő második felétől lépésről lépésre eltűnnek, ugyanis a lakók ijedtükben bezárkóztak otthonaikba. Ismét Király Jenőre utalva a számos westernben kiemelkedő tájábrázolás, „az ereje teljében lévő, el nem öregedett, ki nem fáradt kozmosz” a Délidőben változáson megy át.

A filmben a tájat Hadleyville városa jelenti, amit első látásra kiesnek és szervezettnek hiszünk, de idővel rádöbbenünk, hogy cseppet sem olyan makulátlan hely. Fiktív helyszínt látunk, ami egyúttal modellszerű is. Kezdetben magát az Amerikai Álmot, a tisztességes és kemény munkából meggazdagodó állampolgárok utópisztikus otthonát modellálja, ami a cselekmény során az ott élők hanyagsága révén lassanként darabokra hullik.

Zinnemann westernje pontosan emiatt nem fejlődésközpontú (evolucionista), hanem eszkatológikus, azaz üdvtörténeti western. A filmbéli Kelet a látszat ellenére távolról sem a civilizáció előnyeit közvetíti, hanem a konvenciók korlátozó hatalmát, a méltatlanságot és a felosztott világ igazságtalanságát. A Nyugat a Délidő esetén kettős értelmű: Will Kane nyugati felfogású ember, tehát ismeri az ököljogot, de emellett van valamiféle fogalma az erkölcsökről, ami azonban szálka az agyoncivilizáltak szemében. Frank Miller alakja teljesen a Vad Nyugat korát szimbolizálja, és ahhoz, hogy ez a kor eltörlődjön, egy magasabb rendű hatalomnak kell az útjába állnia. Két ugyanazon az oldalon álló, mégis ellentétes előjelű erő csap össze. Kane a pozitív nyugati értékek hordozója, akinek győzedelmeskednie kell a romlottság felett, hogy a hősiesség átvezethesse a világot az ún. jámborok (törvénytisztelő, dolgos emberek) korába. A különbség a Délidőben az, hogy a jámborok kora a hős győzelme után sem jön el.

A seriff győzelme nem új világot teremt, hanem ítéletet hoz. Kane a film zárlatában a főtérre csődülő Hadleyville-iek előtt a földre dobja jelvényét. Cselekedetével kimutatja a tisztességtelen közösség iránti ellenszenvét, nemcsak státuszszimbólumától szabadul meg így, de egész addigi életétől is. Hősünk Miller meggyilkolása után ellovagol a feleségével, viszont ez már nem a halál jele, hanem az újjászületésé.

A Délidő cím nem pusztán egy konfliktus idejére utal, hanem a főhős útjának utolsó stációjára is. Jóllehet ugyanis, Kane előtt a toborzás közben feltárult a Pokol, diadala után elnyerte jutalmát, bekövetkezett a megújulás ideje. Az üdvtörténeti perspektíva értelmében a déli nap sugarai újjáformálták a marsall személyiségét, és segítettek neki rálelni sorsára, identitására. A belső út végigvezetése mellett Zinnemann filmje erős társadalomkritikai felhangokkal bíró korkép. Több vélemény szerint munkája az ötvenes évek Amerikájának kommunista boszorkányüldözéseire reflektál a filmbéli gyáva lakosságon keresztül, ezért a Délidő inkább pszichológiai drámaként értelmezendő, amely a mindenkori emberi viszonyokat ábrázolja a westernek narratívájával. Ugyanakkor, a széthúzás nyílt bemutatása ellenére, a film mégis egyértelmű kiállás a hősiesség jogossága mellett, és ezt egy személyben képviseli Will Kane seriff alakja.

Zinneman és Kelly

13 komment

Címkék: usa filmkritika gary cooper grace kelly lee van cleef 1952 fred zinnemann


A bejegyzés trackback címe:

http://hombre.blog.hu/api/trackback/id/tr58512819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

winterborn 2008.06.12. 09:28:16

minden idők egyik legzseniálisabb westernje! óriási film! örülök, hogy végre az hombrén is olvashatunk róla, méghozzá ilyen terjedelemben (én biztos nem tudtam volna ennyit írni róla). tökéletes karakterek, remek sztori, emberi sorsok ábrázolása. és ersze akció a végén, mert anélkül mit sem érne az igazi western. csillagos ötös film!

Mr. Vertigo · http://likeanignoranteastersuit.blogspot.com/ 2008.06.20. 18:53:16

Klassz blog, klassz ismertetők/kritikák. Örülök, hogy rátaláltam :)

wurlitzervilmos 2008.06.23. 01:24:17

Ugyanez igaz a tiédre Mr. Vertigo!

VVega · https://debugme.eu/ 2008.06.28. 22:22:09

Még nem láttam. Shame on me!

Amúgy megint nagy a hallgatás egy ideje :)

wurlitzervili 2008.07.02. 14:45:12

Vertigo, ismerem és szeretem, elmúlást költőien megfogalmazó westernek mindig gyenge pontjaim voltak, a zenéje pedig különösen jó a propositionnak! Tetszett? Vega, ha tudnád hány filmről tervezek írni, csakhát ahhoz össze kell szedni a gondolataimat és le kell ülni... Most megyek a nyírségbe (vadkelet haha) ihletet gyűjteni, jövő héten pedig feltámadás!

!!!kovi!!! 2008.07.12. 12:01:58

Sztem ez egy tipikus régi időkbeli amerikai giccs "film". A főszereplők általában karaktertelen semmitmondó arcal rendelkeznek, és kevés színészi tehetséggel vannak megáldva (pl: john Wayne).
Az említett zene pedig borzasztó.
Az amerikai westernekből (legalább is a nagyrészükből) hiányzik a valósághűség érzete.
Ha megkérdeznek 1 átlagembert mik a kedvenc westernjei ezeket szokták mondani:
Jó a rossz...
Volt egyszer egy...
7 mesterlövész

Ebből 2 olasz- az olasz westernek reálisabbak, jobb zenével, jobb színészekkel.

Ajánlom minden western rajongónak az olasz westerneket - remélem nem sértettem meg senkit sem commentemmel

_Henrik_ 2008.07.15. 23:47:15

káposztástészta sóval vs. káposztástészta cukorral :-S

sztrogoff 2008.07.19. 19:40:16

Ezek szerint eljutottál a felszínig.

VVega · https://debugme.eu/ 2008.07.26. 21:54:54

Megint nem frissülsz....:)

winterborn 2008.07.28. 09:40:29

pedig de szívesen olvasnék egy nagy leszámolás (grand duel) kritikát. még ha esetleg negatív is :)

Donna Anna · http://operahumor.blog.hu/ 2010.08.25. 03:55:59

Először színesben láttam szinkronosan. (A tv emehet a picsába.) Iszonyú volt. Grace Kelly rózsaszín ruhában és az egész képeslapszerű.

Aztán dvd-n adtam neki még egy esélyt, eredeti, karcos fekete-fehérben, felirattal - egy másik film volt. Kemény, keserű és zseniális.

Mondjuk azért érdekes, hogy Frank Millernek az arcát se tudom felidézni,de Lee Van Cleef, aki meg se szólal, olyan erősen van jelen a filmben, mintha ő lenne a főgonosz.

Donna Anna · http://operahumor.blog.hu/ 2010.08.25. 04:01:14

Először színesben láttam szinkronosan. (A tv emehet a picsába.) Iszonyú volt. Grace Kelly rózsaszín ruhában és az egész képeslapszerű.

Aztán dvd-n adtam neki még egy esélyt, eredeti, karcos fekete-fehérben, felirattal - egy másik film volt. Kemény, keserű és zseniális.

Mondjuk azért érdekes, hogy Frank Millernek az arcát se tudom felidézni,de Lee Van Cleef, aki meg se szólal, olyan erősen van jelen a filmben, mintha ő lenne a főgonosz.