címkék

1939 (1) 1950 (1) 1952 (1) 1953 (1) 1958 (2) 1962 (1) 1963 (1) 1965 (1) 1966 (2) 1967 (2) 1968 (4) 1969 (1) 1970 (2) 1971 (2) 1977 (1) 2002 (2) 2005 (1) 2006 (1) adolfo celi (1) alex de la iglesia (1) andrea giordana (1) anthony mann (1) anthony steffen (2) brigitte bardot (1) burl ives (1) burt lancaster (1) carroll baker (1) charles bickford (1) charlton heston (1) christina galbo (1) chuck connors (1) clint eastwood (1) david von ancken (1) delmer daves (1) dominique boschero (1) edwin sherin (1) eli wallach (1) elliot silverstein (1) elozetes (1) ennio morricone (1) enrico maria salerno (1) filmkritika (22) franco nero (1) fred zinnemann (1) gary cooper (3) gianni puccini (1) gian maria volonte (1) giuliano gemma (1) giulio petroni (2) grace kelly (1) gregory peck (1) headquarters (2) idegen tollak (2) james coburn (1) james stewart (1) jean simmons (1) joel mccrea (1) john steiner (1) john wayne (1) lee van cleef (2) liam neeson (1) luke askew (1) maria cuadra (1) mario caiano (1) mark damon (1) martin ritt (1) michele lupo (1) nemet (1) olasz (11) paul naschy (1) paul newman (1) peter lee lawrence (3) philippe leroy (1) pierce brosnan (1) pierro lulli (1) poughkeepsie (1) quention tarantino (1) rafael romero marchent (1) raimund harmstorf (1) randolph scott (1) richard harris (1) rod steiger (1) sam peckinpah (1) sancho gracia (1) sean connery (1) sergio leone (3) soundtrack (5) spanyol (1) susan clark (1) tinto brass (1) tomas milian (1) tommy lee jones (1) uk (1) umberto lenzi (1) usa (10) video (1) william wyler (1) Címkefelhő

 

Free counter and web stats

2011.02.03. 18:17 Varga Denes

John Wayne a februári Filmvilágban

Az ehavi Filmvilágban három cikk is érdekelhet titeket, akik a blogot körüllengő hullaszag ellenére is idetévedtek. Filmkritika a True Grit remakejéről, könyvkritika a film alapjául szóló könyvről, és egy John Wayne-portré, amely főként a színész hatvanas évekbeli westernfilmjeivel foglalkozik és amelyet én írtam.

Feltámadás hamarosan!

3 komment


2009.06.26. 10:08 Varga Denes

Forgótáras románc: Dove si spara di più (Fury of Johnny Kid)

Nem mondok újat, ha azt mondom, Shakespeare drámáinak témái univerzálisak és nem fog rajtuk az idő vasfoga. Műveiben szisztematikusan feltérképezte az emberi természet minden rezdülését és közönségbarát mázzal leöntve átnyújtotta: ezek mind mi vagyunk, emberek. A téma egyetemessége miatt, drámái szabadon átültethetőek más korokba, radikálisan különböző környezetbe, anélkül hogy csorbulna lényegi tartalmuk. A western sem kivétel, ez a műfaj is gazdagon táplálkozott Shakespeare életművéből. Igaz a forrásvizsgálat azzal a közhellyel is elintézhető, hogy a Biblia és a Shakespeare-összes már réges-rég kimerítette az összes létező történettípust és onnantól csak az ismétlés maradt. Mindenesetre, Anthony Mann Férfi Laramieből című filmje láttán a Lear királyt szokás emlegetni. Az olaszok sokkal gátlástalanabbul nyúltak a klasszikus művekhez. Johnny Hamlet a konföderáció oldalán harcolt majd tért vissza szülőföldjére Enzo G. Castellari mesterművében (Quella sporca storia nel west). Romeó és Júlia sem kerülhette el a sorsát és több millió olasz társaságában kivándorolt az Újvilágba. Gianni Puccini Fury of Johnny Kid című filmjében a Capuleteket Camposnak, a Montaguekokat Mountersnek hívják. Júlia Giuletta névre hallgat, Romeo pedig Johnnyra. Angolszász farmer-család áll szemben a helyi mexikói arisztokráciával.

Szólj hozzá!

Címkék: olasz 1967 filmkritika peter lee lawrence paul naschy gianni puccini christina galbo maria cuadra pierro lulli


2009.06.09. 19:11 Varga Denes

Tengerre, cowboy: The Big Country (Idegen a cowboyok között)

Idegen érkezik egy poros, vadnyugati kisvárosba. Gyanakvással vegyített huncut pilantásokkal fogadják a helyiek. Meg se kell szólalnia, már a ruházata - vékony karimájú kalapja, drága öltönye - elárulja, hogy messziről jött. A nagyvárosi élet kellékei itt már nem a rang és vagyon felületes megtestesítői, ellenkezőleg, viselőjének gyengeségére, tapasztalatlanságára mutatnak rá. Az idegen, James McKay, házasodni jött, a környék teljhatalmú földbirtokosának a lányát készül feleségül venni. Néhány percnyi várakozás után lovaskocsival feltűnik a földbirtokos jobbkeze, Steve Leech. Megkönnyebbülten üdvözli őt McKay és tréfásan megjegyzi, hogy már azt hitte, hogy rossz városba jött. Leech nem szól semmit, helyette bizalmatlanul, már-már ellenségesen, mélységes megvetéssel tekint végig a jövevényen. Ez a pillantás megelőlegezi a film egyik fő konfliktusát, amire a magyar címválasztás is utal. Egy alapvetően zárt, gőgös és az agresszivitást erényként dícsőítő közösségbe egy teljesen eltérő értekrendet képviselő ember érkezik. Más okból is fontos azonban ez a találkozás. Ekkor találkozik először a filmvásznon a két szinészlegenda, Gregory Peck és Charlton Heston. Azoknak, akik előtt kirajzolódik a két színész alakja és emlékszik néhány általuk megformált szerepre (Peck: Ne bántsd a feketerigót, Heston: A majmok bolygója), azt hiszem nem szükséges elárulnom, hogy melyikük játssza a pacifista idegent, és melyikük a forrófejű marhahajcsárt.

2 komment

Címkék: usa filmkritika 1958 charlton heston gregory peck william wyler jean simmons carroll baker burl ives chuck connors charles bickford


2009.05.19. 16:35 Varga Denes

L'Ultimo Pistolero

3 komment

Címkék: 2002 franco nero


2009.05.17. 19:29 Varga Denes

Ne becsüld le az öreget: Valdez is Coming (Valdez közeleg)

Hollywood egy jó és nyereséggel kecsegtető ötletért mindig is hajlandó volt elmenni a szomszédba és még azon is túl. Sosem csináltak büszkeségi kérdést más földrészek filmes újításainak a felhasználásából. Átültették és kiigazították őket az amerikai ízlésre optimalizálva. Ez történt a spagetti-westernnel is. A Dollár-filmek sikere nagy változásokat hozott. A spagetti-esztétika egyre több amerikai westernben bukkant fel. De olyan szélsőséges esetre is találunk példát, amikor az amerikai stáb átruccant az öreg kontinensre és Spanyolországban forgattak egy egyébként amerikai Délnyugaton játszódó westernt. Ilyen helyszínét tekintve eurowestern például a Hunting Party Gene Hackmannel, 100 Rifles Raquel Welch-hel és természetesen a Valdez közeleg Burt Lancasterrel. Ezek a filmek szemléletes példái annak a földcsuszamlásméretű olasz térnyerésnek, ami a műfajban a hatvanas évek második felében végbement. A világ mozibajáró közönségének a fantáziája elszakadt az aktuális helyszínektől és immár Almeria hegyei jelentették Új-Mexikót és Arizonát, az amerikaiak pedig megpróbálták kielégíteni ezt a földrajzi igényt. Ezekben a „európaizált”, de amerikai gyökerű westernekben érhető tetten a legkönnyebben a spagetti-westernek hatása. Erőszak, mocsok és katolikus ikonográfia, mind jelent vannak, viszont hiányzik az extravagáns, kísérletező kedvű fényképezés. Valamint ezeknek a filmeknek a szereplői túlnyomórészt amerikai színészek vagyis „ismerős” arcok voltak, megkönnyítve ezzel az azonosulást az újvilág nézőinek. Ezzel elérték azt, hogyha a táj nem is autentikus, de a rajta lovagló személy igen. Amerikai, tehát hitelesen képes megformálni a western-hőst. Európa egy rövid időre elrabolta az Egyesült Államok cowboyait és indiánjait, Hollywood pedig mindent megtett, hogy visszacsalogassa őket.

8 komment

Címkék: usa 1971 filmkritika burt lancaster edwin sherin susan clark


2009.05.16. 21:17 Varga Denes

A brigantyk Morriconét is bevetik

Egy ideig úgy volt, hogy Ennio Morricone fogja a Becstelen Brigantyk zenéjét szerezni. Aztán a Maestro lemondta a felkérést, mert Tarantino a Cannes-i filmfesztiválra mindenképpen el akart készülni a filmmel, Morricone pedig nem szereti, ha siettetik. Most, hogy csak pár pár nap van hátra a Becstelen brigantyk világpremierjéig, kikerült az internetre a filmben felcsendülő zenék listája. Folytatva a Kill Billre is jellemző zeneválogatási mószerét, régi, jobbára elfeledett filmek soundtrackjeiből csemegézett Tarantino. A listából az is kiderül, hogy nem haragudott meg az őt kikosarazó zeneszerzőre. Morricone művei lépten-nyomon fel fognak csendülni a Brad Pitt vezette halálbrigád kalandozásai során. Sőt, ezeknek a zenéknek egy jelentős része különböző spagetti-westernekből származik. Ez két okból sem meglepő: már a Kill billben is használt fel Tarantino olasz westernekből kiemelt filmzenéket, másrészt a rendező egyik nyilatkozata szerint a Becstelen brygantik tulajdonképpen a II. Világháborús Franciaországban játszodó spagettti-western lesz. Még az a furcsa helyzet is előállhat, hogy az Hombre hasábjain is olvashattok majd kritikát a filmről! Addig is hallgassátok a most már nácivadászatra buzdító, hajdani spagetti-zenéket:

2 komment

Címkék: soundtrack ennio morricone quention tarantino


2009.03.15. 14:05 Varga Denes

Komolytalan forradalom: Un Treno per Durango (Train for Durango)

A forradalmi idők kedveznek a zavarosban halászóknak. Két kispályás gazember alkotta duót azonban eddig elkerülte a szerencse. Guatemalába színesfém reményében mentek, és anélkül hagyták el az országot. A film elején egy szűk kanyonban lovagolnak valahol Mexikó északi részén. Hátuk mögött dudaszó hallatszik és egy vasúti szerelvény tűnik fel. Kitérni nem tudnak előle, a szurdok bejáratáig vágtáznak, épp' hogy elkerülve a tragikus végkimenetelű balesetet. A városban aztán vonatjegyet akarnak venni az ingadozó árfolyamon dolgozó jegyüzértől, aki aztán minden ingóságuktól (ló és pisztoly) megfosztja őket. Mindig van egy újabb képtelen ötletük a gyors meggazdagodásra: a Guatemala-project kútba esett, most kőolajjal akarnak foglalkozni Texasban. Viszont egyikük szárnyaló fantáziájához sem párosult a terv megvalósításához szükséges intelligencia és ravaszság; boldog-boldogtalan képes átverni őket. Ügyefogyottságuk és szűnni nem akaró lelkesedésük meggátolja őket abban, hogy kiértékeljék kilátástalan helyzetüket és levonják a szükséges konzekvenciákat: nem ez az ő hivatásuk. Boldogok tehát a lelki szegények, mert vakon hisznek abban, hogy egyszer gazdagok lesznek.

Szólj hozzá!

Címkék: olasz filmkritika 1968 anthony steffen mario caiano enrico maria salerno mark damon dominique boschero


2009.03.09. 08:15 Varga Denes

Zenék egy el nem készült westernfilmhez 4.

Ezúttal a music is my radar gondozója, söcsö vendégeskedik az Hombre hasábjain. Legfrissebb bejegyzésében a Boy Least Likely To új albumáról áradozik, amiről rögtön eszembe jutott egy egybeeséssel terhelt személyes történet. A zenekar első albumát akkortájt hallgattam rongyosra, amikor először csodálkoztam rá, hogy Leone művei mellett, még mennyi felfedezésre váró spagetti-western van. The Best Party Evert hallgattam és olasz-westerneket néztem. Pavlov kutyája ugatott és bennem A Boy Least Likely To zenéje örökre összefonódott a spagetti-hangulattal. Lássuk, söcsönek mi jutott eszébe arról, hogy western:

Marty Robbins - Big Iron

"Marty Robbins dalainál egyértelműbb, „el nem készült” western betétdalokat kevesen írtak. Ez a szám az 1959-es Gunfighter Ballads And Trail Songs lemezen található, amiről az El Paso lett Grammyt hozó (naná, hogy country and western kategóriában) világsiker, de én a Big Iront választottam, és elsősorban nem azért, mert egy pisztolypárbaj történetét meséli el, hanem inkább a lovak lépéseit követő; könnyed, szökellő ritmus miatt. Éppen ezért lehetne jól eltalált aláfestő zene egy olyan klasszikus nyitójelenetben, ahol a kamera - mielőtt a főhőst mutatná - először a ló patáira fókuszál."

6 komment

Címkék: soundtrack


2009.03.06. 15:09 Varga Denes

Fegyverletétel: California addio (California)

A hetvenes évek közepére teljesen kifulladt a spagetti-western. Az utolsó években, már csak fillérekből összetákolt, ostoba western-vigjátékok készültek (elrettentő példa: Cry Onion). De a műfaj szerencsére nem ilyen dicstelen módon tűnt el a süllyesztőben. Hasonlóan Napoleonhoz, aki visszaszökött Párizsba Elba szigetéről, száz napig uralkodott és összehozott egy páneurópai pikniket Waterloonál, az olasz westernnek is futotta még egy utolsó fellángolásra. Igaz, Csupán néhány western készült - a teljesség igénye nélkül: Castellari Keomája, vagy Fulci rendezésében az Ezüstnyereg – ebben az időszakban, jobbára '77 és '78 között. Ez a dátum jelenti a műfaj tényleges végét. E filmek közös stílusjegyei több szempontból is elütöttek a műfajban meghonosodottaktól. A filmzenére, már nem Morriconne, hanem a hetvenes évek könnyűzenéje volt a legnagyobb hatással. A Keomában felcsendülő dalok Leonard Cohent idézik meg. A képek esztétikája is változott. A Nap csak elvétve süt ki, a színek veszítenek tónusaikból, a sivatag vakító sárgasága és a pueblók házfalain ragyogó fehér vakolat helyett az enyészet barnás és zöldes árnyalatai válnak meghatározóvá. A McCabe és Mrs. Miller és a Pat Garrett és Billy a kid piszkos, szemcsés cinematográfiája köszön vissza a képernyőről. A technika fejlődésével, az akciójelenetekben megjelennek a golyó ütötte sebek és a Peckinpah-hatást tükröző lassított felvételek. A hatvanas években készült spagetti-westernek arroganciát és gyilkos életerőt sugároztak, a műfaj utolsó képviselőit azonban melankólikus és moralizáló hangvétel jellemzi. Többszörösen is találó tehát ezekre a westernekre az angol nyelvű cikkekben és fórumbejegyzésekben gyakran előforduló elnevezés: twilight western, vagyis alkonyati western. A németek ennél sokkal földhözragadtabban fogalmaznak: spätwestern, vagyis kései western.

A California című film résmentesen illeszkedik az imént felvázolt, elkésett olasz-westernek csoportjába. A műfajtól idegen sajátossága, hogy nem riad vissza a melodrámától és a történelmi kor ábrázolásának igényével lép fel, politikai állásfoglalás nélkül. Részvéttel viszonyul a veszes félhez, de tovább nem megy. A film megsárgult, az amerikai polgárháború harctereit ábrázoló fotókkal indít. A háborúnak vége. Katonai gyűjtőtábor. Leszerelés. A vesztes fél szürkezubbonyos katonái nem tudják hogy mitévők legyenek. Egy vállalkozó kétkezi munkát ajánl nekik, mikor elárulja a bérezést, a déliek összesúgnak: ennél még a négereiknek is többet fizettek.

2 komment

Címkék: olasz 1977 filmkritika giuliano gemma michele lupo raimund harmstorf


2009.02.05. 17:22 Varga Denes

Zenék egy el nem készült westernfilmhez 3.

Mr. Vertigo, a Közvetlen hangtér megmondója, lelkiismeretesen elmerült a feladatban, és teli hálóval jött fel a felszínre. Vigyázat, csak sivatagi úszóknak!

Mr. Vertigo nem kívánt foglalkozni a régi idők westernjeivel, hanem sokkal inkább azt tartja érdekesnek, hogy a mai, és a később készülő westernekben milyen zenékkel lehetne kísérletezni.

"...Mondjuk ott az Angels Eyes metal zenekar, akik az egész imidzsüket a western mitológiára építik a nevüktől kezdve a dalok témájáig. És bejött. Úgy értem, simán el tudom képzelni, ahogy pl. a By The Time He Was My Age című daluk felcsendül egy film utolsó nagy megmérettetős jeleneténél. Hiába könyörtelen, agresszív a dal, üvölt és hörög az énekes, szerintem kiválóan működne. Mondjuk ez az egész nyilván sokkban függ a film témájától, forgatókönyvtől, stb. Ha én lennék a zenefelelős, nyilván először eldönteném a felépítést. Zeneszerzőt kérjek-e fel, aki komponálna egy dallamvilágot, ami vissza-visszatérne a filmben, s ezt járja körül. Vagy már létező dalokat összeválogatnék, és az szólna. Esetleg a kettő keverve. Szerintem fel lehetne sorolni rengeteg alt-country, country, blues és egyéb folk dalokat, amik könnyedén passzoltak volna. De így van ez egyéb műfajokkal is. Jó történettel, odaillően, ügyesen a helyére illesztve miért ne sülhetne el jól."

Angel Eyes - By the Time He Was My Age, Orson Welles Had Made Citizen Kane

"Tehát egy biztos, az Angel Eyes zenekart használnám."

1 komment

Címkék: soundtrack


2009.02.04. 16:39 Varga Denes

Clint Eastwood telefonszáma: 800 balas (800 golyó)

Nagymamámnak olvastam fel esténként Carmen Laforet, a Semmi című könyvét. Mikor történt valami meglepő vagy furcsa, nagymamám sohasem mulasztotta el közbeszúrni, hogy ezek az őrült spanyolok. (Akik valójában katalánok voltak.) Egyszer rákérdeztem, hogy egyáltalán találkozott-e spanyol emberrel életében. A válasz az volt, hogy nem, de az elemi iskolában Mária néni igen, és ő mondogatta mindig, hogy őrült spanyolok. A 800 golyó a perdöntő bizonyíték arra, hogy Mária néninek igaza volt.

Nem kell kést szorítani a torkomhoz, hogy eláruljam; a 800 golyó nem western. Hanem egy féktelen habzású, szertelen, a spagetti-westernek világát nagy szeretettel felidéző, családi dráma és vígjáték egyveleg. A rendező (Alex de la Iglesia) eddigi filmjeiben, magabiztosan váltogatta a zsánereket, és feszegette a műfaji kereteket. Készített abszurd világvége-horrort (A fenevad napja), mutáns horror-vígjátékot (Action mutante) vagy pénz kőrül forgó vígjátékot (A közösség). Filmjei nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, legalább olyan provokatívak, mint Franco tábornok politikai foglyok által építtetett mauzóleuma. Iglesia alkotásaiban visszatérő jellegzetesség a fekete humor, a villámgyors tempó, a tabudöntögetés, és heves vérmérsékletű, ügyefogyott bajkeverők gyakori szerepeltetése, akik cselekedeteikkel, könnyedén túlszárnyalják a spanyolokról köznyelven forgó sztereotípiákat. Ebben a filmjében egy csapat munkanélküli kaszkadőrből farag kortárs Don Quijotékat és Sancho Panzákat.

3 komment

Címkék: 2002 spanyol filmkritika alex de la iglesia sancho gracia


2009.01.30. 08:25 Varga Denes

Zenék egy el nem készült westernfilmhez 2.

A sorozat folytatódik. Rónai András a Quart szerkesztője válaszolt kérdéseimre. Róla azt érdemes tudni, hogy A+ra osztályozta a Portishead, Third című lemezét. Én is a Bristoli-öböl partján keresem a tökéletességet, ha éppen olyan kedvem van. Kevés westernfilmet látott életében, és kevés indiános könyvet olvasott gyerekkorában, ezért nem biztos abban, hogy az általa ajánlott számok tényleg elhangozhatnak-e egy vadnyugati moziban. Mindenesetre szívesen hallgatná ezeket egy western filmzenéjeként:

1 komment

Címkék: soundtrack


2009.01.29. 07:49 Varga Denes

A pénz igenis minden: Per qualche dollaro in piu (Pár dollárral többért)

Emlékszik még valaki, hogy mikor látta először a Maréknyi dollárért vagy a Volt egyszer egy vadnyugatot? Én biztos nem. Hogy is emlékezhetnék, ha egyszer minden évben leadták őket valamelyik csatornán. A dollár-trilógia részei például sokáig egybemosódtak a képzeletemben, puskaporszagú jelenetek maradtak meg, mindig ugyanazzal a ponchós alakkal, de hogy melyik filmből származtak, nem tudtam és őszintén szólva nem is érdekelt. Az a három film nekem egy volt. A Volt egyszer egy vadnyugathoz viszont vallásos áhítattal viszonyultam és bármelyik képkockájáról rögtön felismertem. Abban a pillanatban, hogy leültem a film elé, az idő lassulni kezdett. Először örökkévalóságnak tűntek a percek, később még hosszabbnak, végül elvesztettem az időérzékemet. Feltétel nélkül idomultam a film világához. Infantilis rajongásom bálványimádásnak minősült volna a középkorban. És ezt még személyes vallomásnak sem nevezhetem, hiszen Magyarországon tömegek éreztek és éreznek hasonlóan a Volt egyszer egy vadnyugat iránt. A hazai állapotokból kiindulva, úgy képzeltem, hogy az egész világ így van ezzel. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

8 komment

Címkék: olasz 1965 clint eastwood sergio leone lee van cleef gian maria volonte


2009.01.14. 20:50 Varga Denes

Zenék egy el nem készült westernfilmhez 1.

Miközben a Coral, Laughing Eyes című számát hallgattam, az a gondolatom támadt, hogy milyen ragyogóan passzolna ez a szám egy könnyed westernfilmhez, tudjátok, ahol nem hal meg senki. Helyette egymás kezéből lövik ki a pisztolyt, a pénz mindig a kurtizán mély dekoltázsában tűnik el és nincs nagyobb sértés annál, minthogy lelövöd a másikról a kalapját. Ez a szám a film legvégén hangozna el, jelezve, hogy minden szép és jó, mégha nem is úgy, ahogy a főhős elképzeli. Szól a zene, a főhős görnyedt háttal, hortyogva ül az ízzó napkorong felé poroszkáló lován, és nyitott oldaltáskájából bankjegyeket fúj ki a sivatagi szél.

The Coral - Laughing Eyes

Vajon hány ilyen zeneszám lehet még, amihez ösztönösen egy western-klísét társít a hallgató? Egy sem jutott az eszembe, ezért profikhoz fordultam. Megkerestem e-mailben néhány zenével foglalkozó blogírót és megkértem őket, hogy soroljanak fel olyan zenéket, amelyek szerintük minden gond nélkül felcsendülhetnének egy westernfilmben. És ha már ott voltam, rákérdeztem, hogy melyik a kedvenc westernfilmjük. Azzal a hátsó szándékkal, hogy a kapott filmcímek talán segítenek megérteni, miért pont azokat a számokat választották. Eredetileg, a beérkező válaszokat egy maratoni hosszúságú bejegyzésbe akartam sűríteni, de aztán látva, hogy milyen jó zenékre hívták fel a figyelmem, úgy döntöttem részekre bontva adom közre a válaszokat. Így, egy ajánlott szám sem fog elsikkadni.

Mielőtt még megkezdenénk könnyűzenei kalandozásainkat, annyit szeretnék hozzátenni, hogy a válaszadók által ajánlott zenék egymással köszönőviszonyban sem lévő műfajokból származnak és a beérkezett számok hangulati töltete is szédítően széles spektrumon mozog. Nyilvánvalóan, ez az írók eltérő zenei ismeretéből és ízléséből fakad, de reményeim szerint arra is rámutat majd ez a részletekben közölt, legkülönfélébb érzelmi húrokat megpendítő dalcsokor, hogy annál sokkal komplexebb műfaj a western, mint ahogy a közízlésban elraktározódott.

2 komment

Címkék: soundtrack


2009.01.07. 07:59 Varga Denes

Ride the High Country (Délutáni puskalövések)

A hatvanas évek első fele izgalmas korszaknak számít a western fejlődéstörténetében. Az ötvenes évek aranykora lezárult, a máig hivatkozási pontként szolgáló klasszikusok elkészültek (Délidő, Üldözők, Rio Bravo, stb.). Az amerikai háztartások televíziókészülékeit elárasztották az olcsó westernsorozatok. A hatvanas évek olasz inváziójára pedig még várni kellett néhány évet. Kijelölt csapásirány híján, sokan, sokfelé indultak. Budd Boetticher szüneteltette a westernkészítést. Anthony Mann szakított a karakterközpontú, pszichológiai westernek (Meztelen nyom, Férfi Laramieből, A vadnyugati férfi) készítésével és nagyköltségvetésű, vadnyugati eposzt (Cimarron) forgatott. John Ford fekete-fehér, studióban felvett jelenetek segítségével mesélt a vadnyugatot éltető értékék végéről, és a legenda fontosságáról (Aki megölte Liberty Valancet). Érdekes irányzat volt a kortárs környezetbe ágyazott western (Hud, A bátrak magányosak). Összegző szándékkal készült a Vadnyugat hőskora, generációkon átívelő hódítástörténet, epikus westernszörnyeteg Amerika birtokbavételéről. Ahogy az Egyesült Államok területi növekedése is véget ért a Csendes-óceán partjainál, a western is végponthoz érkezett a hatvanas évek elején. Megtorpant és a kifáradás jeleit mutatta. Egyre kevesebb westernt készítettek. Sam Peckinpah, ellentéttben az eddig említett rendezőkkel, a műfaj útkereső időszakában kezdett el egész estés westernfilmeket forgatni. Peckinpah egyedi és merész vízióval rendelkezett a vadnyugatról. Egyesült Államok egyetlen saját mítoszát, új nézőpontból vizsgálta, öntörvényűen újrafogalmazta és fokozatosan deheroizálta azt. Filmjeivel rámutatott arra, hogy – folytatva a hódító analógiát – érdemes ismét hátrahagyni az óceán partját, és ismét felfedezni a belső területeket, mert tele vannak felületesen felmért vagy akár teljesen ismeretlen foltokkal.

2 komment

Címkék: usa filmkritika 1962 sam peckinpah randolph scott joel mccrea