Nagymamámnak olvastam fel esténként Carmen Laforet, a Semmi című könyvét. Mikor történt valami meglepő vagy furcsa, nagymamám sohasem mulasztotta el közbeszúrni, hogy ezek az őrült spanyolok. (Akik valójában katalánok voltak.) Egyszer rákérdeztem, hogy egyáltalán találkozott-e spanyol emberrel életében. A válasz az volt, hogy nem, de az elemi iskolában Mária néni igen, és ő mondogatta mindig, hogy őrült spanyolok. A 800 golyó a perdöntő bizonyíték arra, hogy Mária néninek igaza volt.

Nem kell kést szorítani a torkomhoz, hogy eláruljam; a 800 golyó nem western. Hanem egy féktelen habzású, szertelen, a spagetti-westernek világát nagy szeretettel felidéző, családi dráma és vígjáték egyveleg. A rendező (Alex de la Iglesia) eddigi filmjeiben, magabiztosan váltogatta a zsánereket, és feszegette a műfaji kereteket. Készített abszurd világvége-horrort (A fenevad napja), mutáns horror-vígjátékot (Action mutante) vagy pénz kőrül forgó vígjátékot (A közösség). Filmjei nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, legalább olyan provokatívak, mint Franco tábornok politikai foglyok által építtetett mauzóleuma. Iglesia alkotásaiban visszatérő jellegzetesség a fekete humor, a villámgyors tempó, a tabudöntögetés, és heves vérmérsékletű, ügyefogyott bajkeverők gyakori szerepeltetése, akik cselekedeteikkel, könnyedén túlszárnyalják a spanyolokról köznyelven forgó sztereotípiákat. Ebben a filmjében egy csapat munkanélküli kaszkadőrből farag kortárs Don Quijotékat és Sancho Panzákat.

A kezdő képsorokban az illúzió még tökéletes. Lövések, felszálló por, köveken megpattanó fakerék. Postakocsit üldöznek lovasok abban a jellegzetes andalúziai völgyben, ahol hasonló jelenetek tucatjait forgatták a spagetti-láz idején. Aztán az egyik üldöző elvéti az ugrást, a lovak alá kerül és a postakocsi is áthajt rajta. A forgatás abbamarad, mindenki a kaszkadőrhöz rohan, de már nem tudják megmenteni az életét. Julián és fiát a legjobb kaszkadőrök között tartották számon, de a tragédia után, Julián magába roskad, iszik, bordélyházba is csak verekedni és aludni jár és már a filmesek sem keresik ajánlatokkal. A spagetti-westernekhez épített és most turisztikai látványosságként funkciónáló sivatagi díszletvárosban, Texas-Hollywoodban él kaszkadőrcimboráival, minden nap ugyanazt a szánalmas bemutatót adják elő és várják a pénzes japán turisták második eljövetelét.

Julián tizenkét éves unokája Carlos, mit sem sejtve néhai apja, és nagyapja foglalkozásáról, ősei nyomdokain jár. Muszlim terroristának öltözve, Allah nagyságát dícsőítve keseríti meg anyja költözését, majd szamurájjelmezben vagdossa fel a dobozokat. Az egyikben egy filmplakátot talál, rajta néhai apjával szakadt cowboyruhában. Rögtön lángra kap a képzelete. Nagymamája, sűrű szentségelés közepette elárulja a titkot, hogy Carlos apja ócska westernfilmekben szerepelt a szintén a képen szereplő, semmirekellő nagyapjával. Carlosnak mi sem kell több, meglóg az egyhetes iskolai síelésről és Andalúzia felé veszi az irányt.

A nagyapa (Sancho Gracia) magnetikus személyiség, egybe tartja a kaszkadőröket és unokájával is könnyedén megszeretteti magát, annak ellenére, hogy korhely, önző és a gyerek hitelkártyájával rendez bulit. Három dologra a legbüszkébb életében: Ő volt Clint Eastwood dublőre a dollártrilógia részeiben. Ő vezette Patton tankját a Tábornok forgatásán. Lefeküdt Raquel Welch-hel a 100 Rifles forgatási szünetében. Ettől az élettől próbálta megóvni Carlost az anyja. És most, hogy a gyereket megfertőzte a nagyapja felelőtlen életmódja, és ez már egyszer tragédiához vezetett, Laura az üzletasszony minden fortélyával felszerelkezve, próbálja bezáratni Texas-Hollywoodot. A kaszkadőrbrigád azonban ellenáll, hasznosítva a forgatásokon szerzett tudást: csatatérré változtatják a díszletvárost.

A hangvétel azonban végig könnyed. Texas-Hollywood félnótás kaszkadőrjeit a western -közhelyszótár lapjairól válogatták össze, ép' annyi változtatással, hogy izgalmasak legyenek. Leone filmjeiben a helyi cigányok közül válogattak banditának valókat, itt az üvegházakban paradicsomot szedő Latin-amerikai és marokkói emigránsok közül verbuválnak indiánokat. A háttérben mindig elsétál néhány statiszta szürke egyenruhában, a konföderációs zászlóval. Az egyik kaszkadőr egész nap az akasztófán lóg, a koporsókészítő, olaszul káromkodik és mindig leméri az újonnan érkezett méreteit, a szőke, a ló után kötve porzik végig a főutcán, egy másik pedig beverte a fejét egy esés következtében és baszknak képzeli magát. Vagy a kurvából harcos forradalmi senoritává avanzsált Sandra, aki Carlost vezeti be a szex rejtelmeibe és mellesleg ő a film teste (de milyen!) és lelkiismerete.

A végéről pedig csak annyit, ahhoz hogy a csonka családban ismét béke honoljon, Clint Eastwoodnak is lesz néhány szava!

Olyan ez a film, mint egy hosszúra nyúlt, ömlengő, tintapacákkal, helyesírási hibákkal teli szerelmeslevél, amely a spagetti-westernt és az egész spanyol filmipart - Julián büszkén mutogatta a turistáknak azt a szánt, amelyben egyszer régen Doktor Zsivágó és Julie Christie ült. - biztosítja feltétlen rajongásáról. A logika, az önmérséklet, a feszes történetvezetés, vagy a realizmus hiányát, hiba lenne a filmen számonkérni. Az ilyen típusú szerelmeslevelek cipősdobozokban szoktak megsárgulni, örüljünk hogy ez, a nyilvánosság elé került.