
A hetvenes évek közepére teljesen kifulladt a spagetti-western. Az utolsó években, már csak fillérekből összetákolt, ostoba western-vigjátékok készültek (elrettentő példa: Cry Onion). De a műfaj szerencsére nem ilyen dicstelen módon tűnt el a süllyesztőben. Hasonlóan Napoleonhoz, aki visszaszökött Párizsba Elba szigetéről, száz napig uralkodott és összehozott egy páneurópai pikniket Waterloonál, az olasz westernnek is futotta még egy utolsó fellángolásra. Igaz, Csupán néhány western készült - a teljesség igénye nélkül: Castellari Keomája, vagy Fulci rendezésében az Ezüstnyereg – ebben az időszakban, jobbára '77 és '78 között. Ez a dátum jelenti a műfaj tényleges végét. E filmek közös stílusjegyei több szempontból is elütöttek a műfajban meghonosodottaktól. A filmzenére, már nem Morriconne, hanem a hetvenes évek könnyűzenéje volt a legnagyobb hatással. A Keomában felcsendülő dalok Leonard Cohent idézik meg. A képek esztétikája is változott. A Nap csak elvétve süt ki, a színek veszítenek tónusaikból, a sivatag vakító sárgasága és a pueblók házfalain ragyogó fehér vakolat helyett az enyészet barnás és zöldes árnyalatai válnak meghatározóvá. A McCabe és Mrs. Miller és a Pat Garrett és Billy a kid piszkos, szemcsés cinematográfiája köszön vissza a képernyőről. A technika fejlődésével, az akciójelenetekben megjelennek a golyó ütötte sebek és a Peckinpah-hatást tükröző lassított felvételek. A hatvanas években készült spagetti-westernek arroganciát és gyilkos életerőt sugároztak, a műfaj utolsó képviselőit azonban melankólikus és moralizáló hangvétel jellemzi. Többszörösen is találó tehát ezekre a westernekre az angol nyelvű cikkekben és fórumbejegyzésekben gyakran előforduló elnevezés: twilight western, vagyis alkonyati western. A németek ennél sokkal földhözragadtabban fogalmaznak: spätwestern, vagyis kései western.
A California című film résmentesen illeszkedik az imént felvázolt, elkésett olasz-westernek csoportjába. A műfajtól idegen sajátossága, hogy nem riad vissza a melodrámától és a történelmi kor ábrázolásának igényével lép fel, politikai állásfoglalás nélkül. Részvéttel viszonyul a veszes félhez, de tovább nem megy. A film megsárgult, az amerikai polgárháború harctereit ábrázoló fotókkal indít. A háborúnak vége. Katonai gyűjtőtábor. Leszerelés. A vesztes fél szürkezubbonyos katonái nem tudják hogy mitévők legyenek. Egy vállalkozó kétkezi munkát ajánl nekik, mikor elárulja a bérezést, a déliek összesúgnak: ennél még a négereiknek is többet fizettek.
Michele Lupo rendezte, aki más műfajokba is belekóstolt: többször forgatott Bud Spencerrel (Akit bulldózernek hívtak). Westernjei közül az Arizona Coltot érdemes még megemlíteni, amiben a Californiához hasonlóan, Giuliano Gemma játszotta a főszerepet. Gemmáról nem túlzás kijelenteni, hogy az olasz film ikonja (Robin Hood a tüzes íjász, Az Emberi tényező), aki a hatvanas években alakított western-szerepei (Ezüst dollár, Ringó filmek) folytán lett híres. Westernjeiben vagy egy csibészesen mosolygó, piperkőc, öntelt és szószátyár figurát (Ben and Charlie), vagy az amerikai western-ideálhoz hasonló hőstípust jelenített meg (The Price of Power). Bármelyiket is, az általa megformált pelyhedző állú pisztolyhősök voltak Clint Eastwood és epigonjainak az emberközeli változatai a spagetti-univerzumban. A Californiában alakított leszerelt konföderációs katona azonban már egyik típushoz sem kapcsolható. Egy megkeseredett, magának valló ember ül a deszkatornácon és egy macskát simogat. Nem közösködik és a macskát sem adja oda éhező bajtársainak. Régi nevét levetette, a háború emlékétől akar szabadulni. Új neve egy ládán olvasott dohánymárkanév: Michael Random. Beszédes név, úgy tekint magára, mint a sokaságból véletlenszerűen kiemelt egyre, aki túlélte a háborút. Az ember, akinek egyetlen vágya, hogy békén hagyják. És még ez sem adatik meg neki. Willy Preston, egy nevetségesen fiatal és életszerűtlen naivitással megáldott katona csapódik hozzá, akit Gemma hiába is próbál lerázni. Willy kitartó és úgy mosolyog mintha még csak most kezdődne a polgárháború.
A film három, könnyedén elkülöníthető részből áll. Az első harmadban Willy és Random vándorlását és a háború nélkül maradt déliek sorozatos megaláztatásait követhetjük nyomon. A film egyetlen humoros jelenete is a leszerelt katonák helyzetéből fakad: békára vadásznak a mocsárban. Willy hazatart, Random arra amerre jólesik, eközben az eső szakadtalanul zuhog, méteres sár mindenhol. A Django óta, visszatérő kellék a sár a spagettikben, de a Californiában ezt a következő szintre emelik. Olyan a látkép, mintha nem szilárdult volna meg a Föld külső héja, és a épületek, fák, emberek észrevétlenül süllyednek el a vizenyős talajban. Az alkonyati westernekben rendkívül kreatívan, hangulati fokozóként használták fel a hatvanas években épült díszletvárosokat, amelyek a hetvenes évek második felére igencsak leromlott állapotba kerültek. Random és Willy egy lakatlan városba érkeznek, ahol a házfalak düledeznek, az utcán szétszórva hevernek a kellékek, minden roskatag. Kedvenc jelenetem, amikor belovagolnak egy lomtárszerű ívóba és a nyeregből lenyúlva nézik meg egy régesrég félbehagyott pókerjátszma lapjait. A drámai fordulat Willy erőszakos halálával jön el. Gemma is csak azért menekül meg, mert üldözőik megelégednek egy emberi élet kioltásával, az egy lóért, egy embert elv gyakorlatba ültetésével.
A film középső harmadát, westernben ritkán látott tevékenység tölti ki. Random otthonra lel Willy családjának farmján. Egy kedves és bárgyú metafora jelzi jövetelének magnitúdóját. Megjavítja a gátrendszert, víz ömlik keresztül a zsilipeken és a Preston család földje ismét termékennyé válik. A westernhősök sokat szoktak beszélni arról, hogy majd vesznek egy földet és visszavonulnak gazdálkodni, de az a játékidőn belül, legjobb esetben is csak utalás szintjén valósul meg. Ezért is meglepő a történet ilyetén fordulata. Az idill Random és a Preston házaspár egyszem lányának szerelmével válik teljessé. Egy újabb tragédia löki a történetet ismét mozgásba. Random lóra ül és egy, az északiak által pénzelt fejvadász-csoport nyomába ered. Az eddig hiányolt akciójelenetek és tűzpárbajok a film utolsó harmadában összpontosulnak.
A zene eklektikus és hetvenes évek pop és prog-rock zenéjéből táplálkozik. A hangszerek cserélődésével is a film epizódikus szerkezetét követi. Az elején a szájharmonika a leghangsúlyosabb, ami egy herfliző déli halálával eltűnik. A vége fele az orgona kerül előtérbe, jelezve Randomon kiütköző érzelmi szélsőséget. A táj konstans változása is szembetűnő. A sártengerből kinövő lombullató erdőben indul a vándorlás, kitérő a ködös, dús füvű dombsági tájban gyökeret eresztő farmhoz, aztán a félsivatagos környezetben, a végső leszámolás helyszínén ér véget. (A valóságban ez azt jelentette, hogy a forgatáson spanyol és olasz helyszíneket is igénybe vettek.)
Alex Cox - több kult-gyanús film, például a posztmodern spagetti-western homage, Straight to Hell rendezője - a Californiát tartja Giuliano Gemma legjobb westernjének. Felkészülésként egy spagetti-westernekről szóló könyv megírásához, időrendben megnézett vagy száz műfajba vágó filmet, utolsóként a Californiát. És tényleg, a legjobb módja a film befogadásának, ha a spagetti-westernek utolsó példányaként tekintünk rá. Hőse, ha a helyzet arra kényszeríti, képes még megrázni magát, de már túlontúl sérülékeny és fáradt. A nőért és a földért hajlandó szögre akasztani a pisztolyt. T. S. Eliot verssorát átfogalmazva, a spagetti-western így ér véget, nem bumm-mal, hanem kézfogóval a naplementében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2009.03.06. 18:30:48
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.06.18. 12:51:58