Ha az ember túl sok spagetti westernt néz, sanszos, hogy tudatalatt a Konföderáció szürke zubbonyába öltözteti előnyös tulajdonságait. Érdekes, hogy azokban a olasz westernekben, ahol az amerikai polgárháborút használják háttérnek, a központi karakter, lejáratott szóval: "a jó", túlnyomórészt a rebellis Dél egyenruháját viseli. Talán mert, a vesztes félhez sokszor utólag ráerőltetett, gyakran fals romantika társul és több legendás alakjuk is van. Biztos vagyok benne, hogy az olvasóknak is előbb jutt eszükbe Lee neve, mint Granté. További érv, hogy esztétikai szempontból a polgárháborút a Dél nyerte. Egyenruhájuk klasszisokkal tetszetősebb, mint az Észak munkásőr-kék kabátja és zászlójuk is szebb.

Desperado néven futó számító, erkölcstelen gazember szürke zubbonyt ölt és a film végére méltóvá válik az egyenruha viselésére, mivel feltehetőleg életében először megszólal a lelkiismerete és önzetlenül cselekszik. Bosszút áll egy ember haláláért.

Leone 1971-ben elkészült westernfilmjéről írni igen nehéz. Nemcsak a film nagyszerűsége miatt, hanem azért is, mert személyes kedvencről van szó. A Dollár-filmek meghozták az alkotó számára a sikert, de akárhogy is nézzük a pénz ,a gazdagság után áhítozó fejvadászok és bűnözők témakörből több és jobb történetet már nem tudott volna kihozni. És a Volt egyszer egy vadnyugattal kilőtte a bosszúálló hős tematikáját is. Ezért váltott, és belekóstolt a Zapata-westernbe is. Nemcsak a történetválasztás szempontjából újított. Lévén, hogy új alkotása a mexikói forradalomban gyökerezik, maga a hangulat is értelemszerűbben sötétebb. De nem kell Shakespeare-féle mélyen gyökerező tragikumra és komorságra számítani. Mivel Leone filmről van szó, végig jelen van a könnyedség és humor a történetben. Ugyanakkor megkerülhetetlen, hogy némi párhuzamot vonjunk Peckinpah Vad Bandájával. Hiszen az ő erőszakosabb western-világképe rengeteg filmre volt hatással, többek közt erre is. De nem kell kétségbeesni azoknak, akik esetleg nem tudnak azonosulni a jó, öreg Pike módszereivel - ez a film jellegzetesen Leonés. Az okokat, hogy miért ez az alkotás, amely nincs benne annyira a köztudatban, sajnos nem tudom. Pedig mind az évjáratra, mind a történetre, mind a szereplőkre egy szavunk se lehet. És akkor az alkotói stábról még nem is beszéltünk. Mégis a nagyszerű repertoár ellenére a film nem örvend akkora népszerűségnek, mint a Dollár-filmek. Érthetetlen.

Hombre úgy döntött, hogy kis időre leszáll a sznobizmus felnyergelt lováról, és egy olyan film vizsgálatának szenteli idejét, amely itthon is beszerezhető dvdn. Kezdem a végével, Shalako egy identitászavarban szenvedő európai szuperprodukció, ahol hiába állt rendelkezésre elegendő pénz, tehetséges és/vagy ismert színészek egész sora, profi rendező, ideális forgatási helyszín, valami már a legeslegelején menthetetlenül elromlott. Sejtésem szerint az, hogy a film senkinek nem volt szívügye. Leforgatták, mert megint divatba jött a western, leforgatták, mert volt rá pénz, de ötletre már nem futotta.

A stáblista végigolvasása bábeli zűrzavar érzetét kelti, a rendező hollywoodi, a leszerelt amerikai ezredes szerepében egy skót, Sean Connery, a vad angol grófnőt Brigitte Bardot játssza, az angol grófot pedig egy német származású színész, Peter van Eyck alakítja. Woody Strode (Keomából az íjász) néger létére, Chato apacs törzsfőnök bőrébe bújt. Mintha kártyán dőlt volna el a szereposztás.

Ritka csemegére bukkantam Szerb Antal A varázsló eltöri a pálcáját című kötetében. A könyv a tragikus sorsú író újságcikkeit tartalmazza, köztük egy pár oldalas nekrológ és karrierösszegzés a westernponyva-író Zane Grey halálának alkalmából. Bevallom, nem ismerem Zane Grey munkásságát, és a cikk elolvasása nem is hozta meg a kedvem felfedezéséhez. Amiért viszont érdemes elolvasni, az Szerb Antal szellemes és szorakoztató kinyilatkoztatásai a műfaj egészéről.

Az alábbi kiragadott idézet, vajon hány ezer, korabeli westernfilm történetét foglalja össze mesterien? (célszerű a regény szót filmmel helyettesíteni.) "Regényei a vadnyugat nagyszerű lovasairól szólnak, a mindnyájunk által kedvelt cowboyokról, akiknek mindig helyén van a szívük és a coltpisztolyuk, s alkalmas pillanatban hol egyiket, hol másikat rántják elő. Szívüket főképp arra használják, hogy kitűnően lovagoló, de nehezen szelídülő vadnyugati hajadonoknak ajánlják föl. A cowboy szerelme általában igen nemes, és belőle kifolyólag meg szokta menteni a leány életét, amelyet marhatolvajok veszélyeztetnek. A két szív találkozásának útjába mégis különféle akadályok tornyosulnak a regény folyamán: hol a lány hiszi azt, hogy a fiú nem szereti, hol a fiú, hogy a lány nem szereti. Megbeszélés útján az ilyesmit nem lehet rendbehozni, mert a cowboyok nem artikulált természetűek. De a végén mégis egymásra találnak, a durva lelkű intrikusokat, akik a lányt egyszerűen babámnak szólítják, agyonlövik, mielőtt célozni tudnának, az ellopott marhák is megkerülnek."

Szerb Antal nagyszerű westernt tudott volna írni, ha akart volna.

Itt olvasható az újságcikk teljes egészében.

A westernen belül külön alműfaj volt az úgynevezett Zapata western, mely a mexikói forradalom idején játszódó filmek összefoglaló neve; az ismertebb művek közül ide tartozik a Viva Zapata! (1952) Marlon Brandóval, az Egy marék dinamit (Giu la testa, 1971), és bizonyos mértékig a Vad Banda (The Wild Bunch, 1969) is.

A Zapata western különösen az olaszoknál volt igen népszerű. Kelléktára némileg különbözik a hagyományos westernétől: rendszerint van benne autó (de csak mint kuriózum), motorbicikli, géppuska és egyéb modern találmányok. A cselekménynek vannak bizonyos kötelező elemei. Mindig szükségeltetik például egy gringo (gyakran európai), aki katalizátorként működik; okvetlenül kell pár gonosz mexikói tiszt (ezek lehetnek akár a kormányerők szolgálatában álló martalócok, akár magukat lázadónak tituláló banditák), mindig vannak igaz és becsületes forradalmárok; szinte mindegyikben szerepel kivégzőosztag; gyakran előfordul egy-két német tiszt, mindig a rossz oldalon; szükséges továbbá kellő mennyiségű robbantás is.

Különös, félvállról kezelt műfaj a spagetti western. Legtöbb ember Clint Eastwood borostájával és Charles Bronson harmonikájával azonosítja és be is éri ennyivel, ritkán eszükbe jut még Keoma gondozatlan szakálla és Giuliano Gemma ezüstegydollárosa. Nem sejtik, hogy csak a jéghegy csúcsán szundító jegesmedvékhez volt szerencséjük.

A Dollár-filmek váratlan sikerén felbuzdulva és a fordista gazdaságszemlélet alapvetéseit szem előtt tartva (mennyiség a fontos, minőség másodlagos) az olasz filmgyártás westernre szakosodott. Hatvanas évek közepéig a talján közönség amerikai exportból származó filmekkel elégítette ki lelki lőporigényét, majd hirtelen kiöntött a celluloid-Rubicon és elárasztotta az olasz mozikat a saját gyártású westernek tömege. Alig több mint tíz év alatt több száz készült el, drasztikusan eltérő adatokkal találkoztam, különböző források 400 és 700 közöttire saccolták a bemutatott műfaji filmek számát. Nem csoda hát, hogy a filmművészet alkotásainak legigazságtalanabb felosztásában a B filmek népes táborában kaptak helyet. Hadd fűzzem hozzá: esetünkben teljes joggal. Pillanatnyi kedélyállapotomtól függően 10, 15 esetleg 20 olasz westernt emelnék át az A betűjelű kategóriába. Ezek azok a filmek, amelyek a műfaj iránt kevéssé elkötelezettek megbecsülésére is joggal számíthatnak. Leone westernjei kategórián felül állnak. Kicsi vagyok és halandó, hogy velük foglalkozzam. Felsorolok még néhány minőségi spagettit a teljesség igénye nélkül: Face to Face (Faccia a faccia), Great Silence (Il Grande silenzio), Django, Mercenary (Il Mercenario), Bullet for the General (Quien Sabe?), Cemetery Without Crosses (Cimitero senza croci), Keomával bajban vagyok, nem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni képzeletbeli skálámon. Azt hiheti az oly' sokszor lekedvesezett olvasó, hogy felületességből maradt ki a címben szereplő darab. Téved. Masszív B-spagetti, még csak ki sem látszik a hasonszőrűek tömegéből. A legjobb ami elmondható róla, hogy becsületes iparosmunka és van benne néhány őrült ötlet.

Anthony Mann utolsó előtti westernfilmje méltó lezárása a műfaj aranykorának, az ötvenes években a western nagykorúvá érett, karakterei kiteljesedtek, gondosan megformált jellemek lőtték egymást agyon, de a szereplők között egyértelműen ki voltak osztva a jó és a rossz szerepei, ahogy azt a protestáns erkölcs megkívánta. A Vadnyugati férfi amellett, hogy nem tért le a kikövezett útról mégis előfutára a hatvanas évek, tradicionális értékeikből kiforgatott olasz és amerikai westernjeinek, ahol a szerepek felcserélődtek, a bandita lesz a hős, vagy legalábbis elmosódott a karakterek közti morális határvonal és a kamera mögött állók mindent egy letűnt korszak iránt érzett nosztalgia torzító lencséjén keresztül szemléltek.

Akik a filmet megjelenésekor tekintették meg, egy izgalmas komputazásra fizettek be, az utasnak rálátása volt mindkét partra, egyiken sem állt szilárd lábbal, háta mögött hagyott terület minden zegét-zugát ismerte, hogy mi várja a túlparton, arról csak sejtései lehettek. Sajnos erre az utazásra legtöbben nem voltak felkészülve. Mi sem bizonyítja jobban a film jelentőségét és műfaji újításait, mint az, hogy a pénztáraknál elhasalt, észrevétlenül eltűnt és csak évtizedekkel később nyert bebocsátást a westernklasszikusok neves társaságába. Egyik korai rajongója Jean-Luc Godard volt, aki lelkes kritikájában, arra ragadtatta magát, hogy szerinte Anthony Mann ezzel az alkotásával újból feltalálta a westernt és a Cashiers De Cinema folyóiratban megjelenő év végi összesítésében, Az 1958. esztendő hatodik legjobb filmjeként méltatta a Vadnyugati férfit, hogy tovább árnyaljam a képet, az említett listán egy hellyel hátrébb Orson Welles sokat szenvedett film-noirja a Gonosz érintése bújt meg.