Vigyázat! Dagályos, a tárgytól elcsatangoló bevezető, idő hiányában át lehet ugrani! Minden ember elköveti azt a hibát, hogy rendszerezni próbálja létezésének minőségét (őszerinte!) alapvetően befolyásoló tárgyakat, emlékeket, érzéseket. Ennek az egyik leghaszontalanabb és legdivatosabb módja a toplista készítés. Órákon át vesződtem, mikor néhány hete összeírtam huszonöt kedvenc filmemet. Hud, a végeredmény megállapítása előtti utolsó fordulóban esett ki, vagyis benne van a legkedvesebb harmincban, negyvenben. Ha másnap írom, átszökik a szomszéd kutya a kertünkbe, zsírosat reggelizem pisztáciás joghurttal, vagy Kate Nash szól a rádióban, lehet hogy bekerült volna az első huszonöt közé, vagy lehet, hogy eszembe se jutott volna. Ez a szépsége a toplistakészítésnek. Nem lehet kétszer ugyanazt a listát megírni. Meg az, hogy újból megnéztem a Hudot és jobban szeretem, mint valaha.

Az objektív kritika szellemét visszazártam a palackba, rákötöttem a szomszéd kutya nyakára és megigazítottam, mintha csokornyakkendő lenne. Most pedig irány Texas, annak is a porosabbik fele, 1950-es évek magasságában

A történetről dióhéjban. Családi dráma egy farmon, ahol három generáció feszül egymásnak. Kiderül, hogy a szarvasmarhák elkapták a száj- és körömfájást. Melvyn Douglas által alakított nagyapa, nem akar eltérni a törvényben foglaltaktól, még akkor is, ha ez az egész csordának a kiirtását okozhatja. A fia, Hud azonban más véleményen van, jól példázza ezt az alábbi mondata: Well, I've always thought the law was meant to be interpreted in a lenient manner. Sometimes I lean one way and sometimes I lean the other.

Ha címkével kell ellátni a filmet, akkor a modern westernek közé illeszthető. Időben eltávolodott a western klasszikus évtizedeitől, viszont térben és történetben hű maradt a műfaj szigorúan vett keretéhez. Adja magát, hogy a Hudot, a Bring Me the Head of Alfredo Garcia és a Three Burials of Melquiades Estrada, mint két sokat hivatkozott modern westernhez hasonlítsuk. Különbségeik ellenére, egy nagyon fontos kapocs van a három film között. Mind a háromban nagy hangsúlyt kap a megváltozott, modern világ és az ebben a miliőben, idegenként mozgó „vadnyugati ember” ütköztetése. „Homo Vadnyugaticuson” (elnézést) értem, azt a filmekben létező embertípust, aki még a zsigereiben érzi, mi az, amit meg kell tenni, és mi az, amit egyszerűen nem szabad. A man’s gotta do what a man’s gotta do. Ilyen Tommy Lee Jones által alakított suta marhapásztor a Melqiuadesben, aki tulajdonképpen egy nagyra nőtt makacs gyerek, ilyen Warren Oates Peckinpah filmjében, aki mániákusan ragaszkodik az elvállalt feladat végrehajtásához, mintha a saját létezése függne tőle. És ilyen az öreg farmer a Hudban, aki az anakronizmus két lábon járó szobra, erkölcsi értékrendjét már rég benőtte a moha, de ő jottányit sem tér el attól, és eszerint neveli apa nélkül maradt unokáját. Amíg viszont Tommy Lee Jones és Warren Oates főszereplők, az öreg farmer csupán az egyik fontos mellékszereplő, a figyelem fókusza Paul Newman által alakított Hudra irányul, aki apja ellenpólusaként nagyszerűen viszonyul az őt körülvevő világhoz, végletekig önző, játékszernek tekinti a másikat, sármjával, megjelenésével képes bárkit - nagyapján kívül - levenni a lábáról. Találó a népszerűsítő poszter felirata: The man with the barbed wire soul. Erre a szerepre született Paul Newman.

A filmet Martin Ritt rendezte, akinek sok kiváló alkotása (Hallgatag ember, Viszontlátásra a pokolban) közül, a Hud a legjobb, legidőtállóbb, csupa leg-leg. Érdemes megemlíteni, hogy a forgatókönyv Larry McMurty Horseman, Pass by regényéből íródott. Több film is készült írásaiból, például az Utolsó mozielőadás. Akit viszont bűn lenne kihagyni a film méltatásakor, az az operatőr, James Wong Howe. Bátor húzás volt, hogy fekete-fehérben fényképezte a filmet, így le kellett mondania Paul Newman híres kék szeméről. Igaz, az 1962-ben készült Lonely are the Brave című modern western készítésekor is a monokróm színek kifejező erejében bíztak, szóval azt nem lehet mondani, hogy Howe döntése előzmény nélküli. Fájdalmasan szép képsorokat kapunk a texasi tájról, a düledező tanyáról, a marhacsordáról, a kisvárosról, ahol nem történik semmi. A fekete és a fehér szín szinte marcangolja egymást, hangozzék ez bármilyen értelmetlenül is. Színesben, ugyanezek a beállítások giccsesnek tűntek volna. Így csak egyszerűen képeslapra illőek. Főleg, ha gyászjelentést akarunk írni a hátoldalukra.

Pontosabban egy dolog történik a kisvárosban: Hud. Iszik, verekszik, férjes asszonyokkal mutatkozik nyilvános helyeken. Mindezt unalomból. Azért, mert tudja, neki nem lehet ellenállni. Lonnie Bannon, az unoka, csodálja nagybátyját, tizenhat évesen mindenki ilyen nagybácsit akar, aki bevezeti a nők és az alkohol titokzatos világába. Régi álma teljesül Lonnienak, mikor Hud elviszi őt a városba egy görbe estére. Azonban a bordélyház előtt megtorpan. Nem érzi helyesnek, vagy csak fél, talán mindkettő. Őrlődik Hud és nagyapja között. Nem tudja eldönteni kit is kövessen. Lonnie apa nélkül nevelkedett, természetes, hogy mindenhol példaképet keres, Hudban, nagyapjában, még a Most és mindörökké című regényben is, amit a helyi kisboltban vesz le az állványról. (Tegyük hozzá, hogy jó helyen keresgél, pár éve kértem kölcsön a könyvet és azóta nincs szivem visszaadni tulajdonosának.) Paul Newman tényleg meggyőző szerepében, maga mögött hagyta az ötvenes éveket, mikor még James Deant utánozta, és sikerült túlmozgásos, duzzogó tinédzsernek bemutatnia Jesse Jamest a Left-Handed Gun-ban. Sok fiatalnak lógott a Hud posztere szobájában, a 60-as években, és ők hősként tekintettek a Paul Newman által alakított karakterre. Vagy az Éjféli cowboy című filmben is a Hud posztere látható Jon Voight által alakított texasi falán, aki New Yorkba megy szerencsét próbálni. Selyemfiú lesz. Hiába fogalmazta meg tömören és lényegretörően a nagyapa, milyen veszélyeket rejt magában az, ha az emberek Hudra szeretnének hasonlítani: Little by little the look of the country changes because of the men we admire. Úgy tűnik, a nagyapa egyedül az unokájára tudott hatással lenni.

Van még egy szereplő, akinek méltatlanul kevés figyelmet szenteltem. A Homer család cselédje Alma. Patricia Neal Oscart kapott alakításáért. Hud minden alkalmat megragad, hogy évődjön vele, Alma belemegy a játékba, érződik, hogy vonzódik Hudhoz, de megpróbál gátat szabni vágyainak, talán azért, mert Hud az elöző férjére emlékezteti. A helyzet akkor fordul komolyra, mikor a texasi casanova részegen megpróbálja megerőszakolni és az unokaöccse ráncigálja ki Alma szobájából. A család mindenese összepakol és távolsági buszra száll. Ő az egyetlen, akinek sikerült viszonylag sértetlenül kilépnie Hud bűvköréből. Nem véletlen, hogy így búcsúzott tőle a címszereplő a buszmegállóban: I'll remember you, honey. You're the one that got away.

Ne tántorítson el a film megtekintésétől egy westernrajongót sem, az a tény, hogy senkit nem lőnek le benne, csupán marhákat és keselyűket. Tudtommal, nincs benne a western definiciójában a golyó általi halál kötelező szerepeltetése. A Hud, tökéletes film a hitetlenek megtérítésére, nagy valószínűséggel még azoknak is tetszeni fog, akik utálják a westerneket. Befejezésül még megosztom Hud egyik aranyköpését a sok közül. A nagyapának a szive szakad meg, mert eljött a pillanat, mikor le kell lőnnie kedvenc szarvasmarháit, két texas longhornt. Kiveszi a puskát az állatorvos kezéből, mondván ezt neki kell megtennie. Nem messze tőle Hud és Lonnie támaszkodik a karám kerítésének. Oda hallatszanak a puskalövések. Hud a következőt veti oda unokaöccsének: Well, them old bulls are hard to kill.