A hatvanas évek első fele izgalmas korszaknak számít a western fejlődéstörténetében. Az ötvenes évek aranykora lezárult, a máig hivatkozási pontként szolgáló klasszikusok elkészültek (Délidő, Üldözők, Rio Bravo, stb.). Az amerikai háztartások televíziókészülékeit elárasztották az olcsó westernsorozatok. A hatvanas évek olasz inváziójára pedig még várni kellett néhány évet. Kijelölt csapásirány híján, sokan, sokfelé indultak. Budd Boetticher szüneteltette a westernkészítést. Anthony Mann szakított a karakterközpontú, pszichológiai westernek (Meztelen nyom, Férfi Laramieből, A vadnyugati férfi) készítésével és nagyköltségvetésű, vadnyugati eposzt (Cimarron) forgatott. John Ford fekete-fehér, studióban felvett jelenetek segítségével mesélt a vadnyugatot éltető értékék végéről, és a legenda fontosságáról (Aki megölte Liberty Valancet). Érdekes irányzat volt a kortárs környezetbe ágyazott western (Hud, A bátrak magányosak). Összegző szándékkal készült a Vadnyugat hőskora, generációkon átívelő hódítástörténet, epikus westernszörnyeteg Amerika birtokbavételéről. Ahogy az Egyesült Államok területi növekedése is véget ért a Csendes-óceán partjainál, a western is végponthoz érkezett a hatvanas évek elején. Megtorpant és a kifáradás jeleit mutatta. Egyre kevesebb westernt készítettek. Sam Peckinpah, ellentéttben az eddig említett rendezőkkel, a műfaj útkereső időszakában kezdett el egész estés westernfilmeket forgatni. Peckinpah egyedi és merész vízióval rendelkezett a vadnyugatról. Egyesült Államok egyetlen saját mítoszát, új nézőpontból vizsgálta, öntörvényűen újrafogalmazta és fokozatosan deheroizálta azt. Filmjeivel rámutatott arra, hogy – folytatva a hódító analógiát – érdemes ismét hátrahagyni az óceán partját, és ismét felfedezni a belső területeket, mert tele vannak felületesen felmért vagy akár teljesen ismeretlen foltokkal.

Véleményem szerint, a vadnyugat reconquistája még nem kezdődik el a Délutáni puskalövésekben, még túl sok szállal kötődik az elmúlt évtizedek westernjeinek világához. Mégis fontos és előremutató mérföldköve volt ennek a fentebb vázolt tranzíciós időszaknak, mert a szándék az újításra már egyértelműen kimutatható a filmben. A elkészült műből áradó magabiztosság és nagyszerűség pedig előrejelzi későbbi, a műfajt újrafogalmazó filmjeit.

Amikor először Sam kezébe került a film alapjául szolgáló forgatókönyv, még az állt a fedőlapon, hogy Guns in the Afternoon. Az elkészült film viszont már Ride the High Country címmel került a mozik műsorára. Itthon, az első változatot vették alapul címadáskor. Ritka az ennyire eltalált névadás, sikerült érzékletesen, de ezzel együtt tömören, és lírai hangvétel ide vagy oda, pontosan körülírni miről is „szól” a film. Már ebben a két szóból álló jelzős szerkezetben benne foglaltatnak mindazon rétegek, amelyeket a filmet megfejteni óhajtók igyekeznek kibontani írásaikban. Olyan érzésem volt kritikaírás közben, mintha a rovart próbáltam volna kiszedni a borostyánból. Ilyen egy jól megválasztott cím, annyira kompakt és kikezdhetetlen, hogy létével megkérdőjelezi az elemzés szükségességét.

Vándorcirkusz érkezett a kisvárosba, aprópénzre váltva a lakosság vágyát a szórakozásra. Rikító feliratokon hirdetik, hogy a céllövöldében a vadnyugat egyik legendájával mérhetik össze célzótudásukat. Buffalo Billnek maszkírozva, nevetséges műbajuszban végzi megalázó munkáját Randolph. Nem jött össze neki az élet. A véletlen szeszélyének köszönhetően találkozik régi barátjával Steve Juddal, aki ugyancsak aprópénzért, a bányákból szállítja az aranyat a városba. A "dícsőséges" évek, amikor rablásból tartották el magukat, mindkettőjük számára elmúltak. Idegenül mozognak a gyorsan változó világban. (A film a XIX. és a XX. század fordulóján játszódik.) És ami a legfontosabb: megöregedtek. Mindkettőjüket egy cél hajtja, hogy elégséges pénzt szerezzenek ahhoz, hogy méltóságban éljék le, azt ami még hátramaradt. A szóba jöhető eszközök terén azonban már nem egyezik a véleményük. Steve a törvényesség útját járja, Gil ennél sokkal rugalmasabb, ha pénzszerzésról van szó. Steve például nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy Gil fiatal kollégája a vándorcirkuszban, Heck Longtree, tevével versenyez a helyiek ellen, akik lóháton indulnak és egytől-egyig veszítenek. Hiszen, elmondása szerint, mindenki tudja, hogy hosszútávon a lónak nincs esélye a teve ellen. Igazságérzete elutasítja még az ilyen apró stikliket is, de közben olyan közös tudásra hivatkozik, ami már nyilvánvalóan a múlté. Hárman kelnek útra a hegyekbe, hogy a bányászoktól átvegyék a kitermelt nemesfémet és leszállítsák a banknak. Joelnek ez az út, nem több egy elvégzendő munkánál, Gil és Heck számára azonban az alkalmat jelenti a gyors pénzszerzésre. Maga az út gyönyörű hegyvidéki tájakon vezet át, sűrű fenyvesek és kristálytiszta tavak partján, ezzel szemben a bányászfalu ütött-kopott, zsúfolt, barátságtalan hely. Minél kevesebb időt töltenek ott, annál jobb. Érthető, hogy útközben, munka közben érzik magukat a legjobban. Még ha színleg is szerződtek ugyanarra a munkára.

Randolph Scott és Joel Mccrea alakítja a két kiöregedett pisztolyhőst. Számtalan westernnel a hátuk mögött rutinfeladat volt a két főszerep eljátszása. Alakításuk földközeli és maníroktól mentes, ez kettőjük filmbeli barátságának ritkán látott természetességet kölcsönöz. Rögtön érződik, hogy bajtársi kapocs nem veszített erejéből az évek során, a régi közös balhék emléke összekapcsolja őket. Ahogy lovagolnak a bányák felé, vidáman, viccelődve idézik fel "dícsőséges" éveiket. Gil Westrum mindent akar egyszerre, az aranyat és Steve barátságát. Ódzkodik az erőszaktól barátjával szemben. Mindent megtesz, hogy felébressze az alvó oroszlánt, apró utalásokkal próbálja kibillenteni nyugalmából Stevet és ráébreszteni, hogy milyen könnyedén változtathat helyzete sanyarúságán. Annyit kell tenniük, hogy megtartják az aranyat. Steve azonban végleg lezárta életének azt a fejezetét. És nem kényelmi okokból, vagy félelemből nem hajlandó törvényszegésre. Annál többről van szó. Helytelennek tartja, az igazságérzete nem engedi. Öregkorára azt tartja a legfontosabbnak, hogy hű maradjon saját maga által felállított értékeihez. Saját szavaival: "All I want is to enter my house justified." A lehetőségek az ő korában az otthonteremtésre, kimerülnek a halál eljövetelében. És nem akar önmagával meghasonulva meghalni. Peckinpah állandóan az apjáról mesélt Joel McCreanek a forgatásokon. Őróla mintázta Joel karakterét.

Heck Longtree, fiatalkori önmagukra emlékezteti Gilt és Stevet. Forrófejű, türelmetlen és öntelt. Állandóan arra biztatja Gilt, hogy erővel vegyék el az aranyat Stevetől. Amikor meg megszállnak egy vallási fanatikus házában, rögtön udvarolni kezd a farmer lányának, Elsának, további bonyodalmakat okozva. A lány utánuk szökik, hogy megkeresse bányász-vőlegényét. Ő az, aki egy félresikerült esküvő, rablás, árulás, majd egy tűzpárbaj után, az elvesztett naivitás hangján kérdezi meg Stevetől a film esszenciáját: My father says there's only good and evil, right or wrong. Isn't that simple, is it? Peckinpah hősei öregek, reumás a lábuk és jellemük korántsem makulátlan. Raboltak, loptak, emberi életeket oltottak ki, lelkiismeretük azonban mindig megszólal, még ha az utolsó pillanatban is>

Délutáni puskalövések ragyogó búcsú az ötvenes évek westernjeitől és a két színésztől, és az első Peckinpah-western, amiben már szerepelnek a filmjeire jellemző témák, a változó idők vs. változni képtelen ember, a barátság, és a saját elveinkhez való hűség vs.hűtlenség, de még hiányoznak a nevéhez fűződő stílusjegyek: az erőszak kíméletlen bemutatása és a bravúros vágástechnika. Tökéletes családi western tehát: ártalmatlan stílusa mindenki számára fogyaszthatóvá teszi, története egyszerű és mindenki számára nyújt kapcsolódási pontot, valamint a film által piedesztálra emelt jellemvonások hiánycikkek manapság.

További olvasnivaló a Filmvilág 2004. májusi számában, ahol egy Peckinpahról szóló könyvből ollózták ki a Délutáni Puskalövésekkel foglalkozó részeket. A film megvásárolható itthon dvd-n, audiokommentárral, dokumentumfilmmel vagyis minden földi jóval. Kötelező vétel.