Emlékszik még valaki, hogy mikor látta először a Maréknyi dollárért vagy a Volt egyszer egy vadnyugatot? Én biztos nem. Hogy is emlékezhetnék, ha egyszer minden évben leadták őket valamelyik csatornán. A dollár-trilógia részei például sokáig egybemosódtak a képzeletemben, puskaporszagú jelenetek maradtak meg, mindig ugyanazzal a ponchós alakkal, de hogy melyik filmből származtak, nem tudtam és őszintén szólva nem is érdekelt. Az a három film nekem egy volt. A Volt egyszer egy vadnyugathoz viszont vallásos áhítattal viszonyultam és bármelyik képkockájáról rögtön felismertem. Abban a pillanatban, hogy leültem a film elé, az idő lassulni kezdett. Először örökkévalóságnak tűntek a percek, később még hosszabbnak, végül elvesztettem az időérzékemet. Feltétel nélkül idomultam a film világához. Infantilis rajongásom bálványimádásnak minősült volna a középkorban. És ezt még személyes vallomásnak sem nevezhetem, hiszen Magyarországon tömegek éreztek és éreznek hasonlóan a Volt egyszer egy vadnyugat iránt. A hazai állapotokból kiindulva, úgy képzeltem, hogy az egész világ így van ezzel. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Egy csendes amerikai kisvárosban voltam cserediák és újból meg akartam nézni a Volt egyszer egy vadnyugatot. A helyi videotéka polcain azonban nem találtam. Az eladót kérdeztem; soha nem hallott róla. Egy papírkötésű, vaskos filmlexikont lapozgatott, hogy kiderítse pontosan melyik filmről van szó. Nem hittem a szememnek, hogy ez egyáltalán lehetséges. Végül, a Jó, a rossz és a csúffal a hónom alatt mentem haza. Aznap este újból megnéztem, és hiába berregett a mosógép, azóta a Jó, a rossz, és a csúfot tartom Sergio Leone legjobb filmjének. Illetve, volt még egy pár hónapig tartó trónfosztás, amikor először láttam az Egy marék dinamitot. Mindezt azért írtam le, mert talán vannak még olyanok rajtam kívül, akik eddigi életük során méltatlanul kevés figyelmet szenteltek a Pár dollárral többértnek. Az év elején ki-tudja-hanyadszorra megnéztem és rá kellett jönnöm, hogy ugyanolyan korszakos mestermű, mint Leone soron következő filmjei. Csupán apró nüanszok és személyes preferenciák alapján lehet tetszési sorrendet felállítani közöttük. Lehet, hogy nekem is csak azért a Jó, a rossz, és a csúf a kedvencem, mert tudok hozzá egy helyet és szűnni nem akaró mosógépberregést kötni.

Leone westernfilmjei lineáris fejlődési pályát írnak le. Az időben később készült mindig nagyobb, hosszabb, látványosabb az előzőeknél, és a későbbiben mindig találunk paneleket az előzőekből. Ebből a sorból egyedül az Egy marék dinamit lóg ki bizonyos szempontokból. Költségvetés növekedésével Leone egyre látványosabban tudta megvalósítani az elképzeléseit. A maréknyi dollárt még egy másik filmhez készült díszletvárosban forgatták, a Yojimbo című japán szamurájfilm dramaturgiáját és egyes képi megoldásait átemelve. A Pár dollárral többért azonban már eredeti forgatókönyvvel rendelkezett, több fő, költséges helyszínnel; a semmiből építették fel El Paso városát, amely máig turisztikai látványosság Almeriában. A Jó, a rossz és a csúf hídrobbantásos jelenetében pedig már több száz spanyol katona statisztált, és Franco tábornok hadserege építette fel kétszer és robbantotta fel kétszer a hidat a produkció számára. A tetőzés pedig a Volt egyszer egy vadnyugat, ahol Sergio Leone, a kocsikázós jelenetet, az arizonai Monument-völgyben (John Ford vöröslő, élettelen múzsája) forgatta le. A maximális hatásért. Egyre többet volt képes belezsúfolni filmjeibe, mindig hátrébb és hátrébb döfte le a fotóállványt, de az emberi tényezőről sosem feledkezett el, nem silányultak képeskönyvvé a westernjei, mivel a fókuszban mindig az emlékezetes és karizmatikus szereplők álltak.

A legnagyobb ugrás nyilvánvalóan a Jó, a rossz és a csúf és a Volt egyszer egy vadnyugat között van. De ha figyelmesen megnézzük, a Maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért között is kardinális különbségeket fedezhetünk fel. És a változások csak egy része magyarázható a költségvetés növekedésével. Sergio Leone a sikertől magabiztosabb lett, stílusa kezd kiforrni. Ahogy azt már előbb írtam, ennek a filmnek már eredeti forgatókönyve van, nem lehet plágiummal vádolni, mint a Maréknyi dollárért. Itt van először a motivációt katartikusan elmagyarázó flashback, ami később a rendező védjegyévé vált. A zene itt már a hangulatfestés mellett, a cselekmény bonyolításában is kiveszi a részét. Gondoljunk a párbajokra és a zenélő órára, vagy hogy itt minden főszereplőnek megvan a saját zenéje, amely mindig felcsendül, ha az anti-hős a „színpadon terem”. Itt lép a rendező kettőről háromra, vagyis már három egyaránt hangsúlyos főszereplő kerülgeti egymást. A Pár dollárral többértet sokan a spagetti-western archetípusának tartják. Ez az a film, amely felé a legtöbb olasz western fordult, ha ihletre volt szüksége. Innen eredeztethetőek az olasz western emblematikus anti-hős típusainak nagy része: Mortimer, a professzionális fegyverismerő és -forgató, Indió a félőrült, irgalmat nem ismerő mexikói bandita, és Monco, a rezzenéstelen arcú kívülálló. És ebben a filmben is feltűnik az a két emberi gyarlóság, amely szinte minden spagettiben befeketíti a szereplők jellemét: kapzsiság és bosszúszomj.

Magányos lovas poroszkál a kietlen, bozótos pusztában. Lassan közeledik. A néző, eddigi filmélményeire alapozva, reflexszerűen elkönyveli, hogy az elkövetkező két órában a lovas kalandokkal teli életébe fog betekintést nyerni. Gyufa sercen, füst gomolyog, kattan a ravasz, puskacső lóg bele a képbe, majd lövés dördül és a lovas a földre hull. Az amerikai western, mint műfaj (a hős nem halhat meg az első percben) és mint eszménykép (ölni, csak önvédelemből) hullt abban a pillanatban a porba.

Ami ezután jön, az egy hős nélküli világ, ahol csak az számít, hogy ki tehetségesebb a gyilkolás mesterségében, ki tud hosszabban farkasszemet nézni és ki tud a végsőkig hidegvérű maradni. Törvénytisztelet és erkölcsösség csak púpok az ember hátán. (Kivétel persze Klaus Kinski púpja.) Mortimer (Lee Van Cleef) és Monco (Clint Eastwood) fejvadászok, és a legjobbak a szakmájukban. Úgy tűnik, mindketten Indio fejére kitűzött vérdíjra pályáznak. Indio egy romos templomban vert fészket, és szentek szobrai közt a pulpitusról adja elő tervét az El Paso-i bank kirablásáról. Ha megrohamozzák a kellemetlen emlékek, rágyújt egy spanglira, és már egy slukktól transzközeli állapotba kerül. Felkerestem ehhez értő embereket a város sötét oldalán: Indió által szívott fű hatásai a forgatókönyvíró szüleményei, egyértelmű túlzás mind. Megingás és lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkol, a kacajából ítélve még élvezi is. Gian Maria Volonté karaktere az egyik legmegátalkodottabb gonosztevő a film történetében, és mégis, az ember csodálattal figyeli minden mozdulatát. Pár dollárral többértben, ahogy a rendező többi filmjében is, egetverő fontosságú a kifejező arcok megléte. Mindenkié, nem csak a három főszereplőé! Az ideális az, ha beszéd nélkül egy apró rezdüléssel, egy merev, átható nézéssel sejtetni engednek valamit a szereplő hányattatott, sanyarú múltjából, és utalnak a veszélybe került jövőjére. És ezek az arcok, ezek a tekintetek, egytől egyig, lyukat égetnek a vászonra. Állítólag, spanyol cigányok közül válogatták ki a mexikói banditákat és az egyik szereplőválogatás késelésbe torkollott. Kemény emberek ezek, ez látszik a tv képernyőjén keresztül is.

Aki még nem látta a filmet, az hihetné az eddigiek alapján, hogy a Pár dollárral többért tocsog a vérben és az erőszakban. Pedig ez tévedés. Leonét az erőszakot, a cselekvést megelőző néhány másodperc érdekelte. A rituális felkészülés a halálra. Az öv megigazítása, ideges mozdulatok, gyöngyöző homlok, a kéz lassú közeledése a fegyverhez. Az idő megnyúlik ilyenkor, jelezve: életek forognak kockán. Maga a cselekvés, legtöbb az esetben a golyóváltás, egy másodpercig sem tart. Az már nem fontos, a rituálé alatt eldőlt minden. Magát a bankrablást is ebben a szellemben forgatta le Leone. Hosszú percekig tart, míg Indio és bandája átlovagol a városon. Felbukkannak valahol, aztán eltűnnek. Nem történik semmi, a néző nem érti mi van, a várakozás elviselhetetlen. És akkor egy hirtelen robbanás, és pillanatok alatt eltűnnek a széffel. A bankrablás teljesítése és a sikert jelző, túláradó zene, megkönnyebbülést hoz a nézőnek. Akaratlanul is együtt örül a bandatagokkal. Mert végre megtörtént.

Leone az amerikai westerneken nőtt fel, a filmkockákról ismert vadnyugatot gyúrta össze a környezete valóságával (olasz városok gengszterei, mindent átható katolicizmus) és ebből alakította ki az ő saját, mágikus vadnyugatát. Amit aztán felnőtt fejjel alkalma volt megfilmesíteni. Amikor El Pasoban összetűzésbe kerül Mortimer ezredes és Monco, gyerekek figyelik őket deszkapallók takarásából. Monco próbálja Mortimert kihozni a sodrából, rálép a csizmájára és többször ellövi a kalapját. A gyerekek összesúgnak: ezek ugyanúgy játszanak, mint mi. Leone anti-hősei gyerekfejjel elképzelt szuperfelnőttek, kilenc évesen képzelik magukat ilyen alakoknak a gyerekek, a játszótéri beton hevében. Leone vadnyugata semmivel sem realisztikusabb, mint a klasszikus westernekben megjelenített. Csupán a jó és a rossz, absztrakt erkölcsi kategóriái helyett, a menő és a kevésbé menő kategóriák határvonala mentén kerülnek felosztásra a szereplők. Úgy ahogy egy kilenc éves fejében a felnőttek. Az pedig Leone tehetségének köszönhető, hogy ezt a játszótérre illő kakaskodást úgy képes filmre vinni, hogy az, a felnőtt nézőknek ismét vonzóvá válik. Győzedelmeskedik a törvény előtti állapot, ahol az erő és a finesse dönt.

Leone filmjeit nézve a valóság szürkének és kisstílűnek tűnik. Azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem is illethet egy MOZIfilmet.

Jól van, ez mind szép és jó, de hogyan tudom beszerezni a filmet? Megvásárolható itthon dvd-n, szinkronnal, extrák nélkül. Az angol kétlemezes kiadás tele van informatív dokumentumfilmekkel és audiókommentárral. Gyűjtőknek, a német fadobozos kiadást ajánlom Indió zsebórájának a replikájával.