Mostantól a Geekblogon lehet olvasni a westernfilmekről írt kritikáimat. A vállalásom nem csekély a 2010-es évre: minden héten írni fogok néhány westernfilmről. Az első rész már meg is jelent.

Ebben a nagy nyári forróságban csak a tespedés esik jól. Ilyenkor legalább az agyunkat tornáztassuk. Tíz kép (update: harminc) látható tíz különböző westernfilmből. A feladat egyszerű: kitalálni melyik filmből származnak. Van könnyebb és van nehezebb. Annyit bátorításképpen, hogy jónéhányat anélkül is be lehet azonosítani, hogy láttad volna a filmet. A megfejtéseket erre az e-mail címre küldjétek, vagy kommentbe írjátok meg. Az se baj, ha csak néhányra van tipped, írd meg, és kiderül jó volt-e a megérzésed. Aki először fejti meg mind a tízet, és tomahawk-párbajban legyőzi Pufogó Poszáta szeminol törzsfőnököt, húszezer forint értékű zsetont kap, amit eljátszhat a szeminol indiánok pénzéből épülő kaszinóban, a kisalföldi Bezenyén és elmondhatja magáról, hogy a westernfilmek professzora.

A vetélkedő lezárult, kattintás után kiderül ki célzott a legpontosabban a filmlövöldében és hogy Pufogó Poszáta milyen nyereményről gondoskodott.

Lovagolj magányosan

Lucky Country film trailer (HD) from Footprint Films on Vimeo.

Ausztrál western az Ajánlat nyomdokain. Három titokzatos idegen érkezik egy farmer-család kunyhójához, sötét titkok lappanganak, gyanakvó tekintetek mérgezik a levegőt, és a család tagjai fokozatosan kivetkőznek ártalmatlan önmagukból. Az Ajánlat óta tudjuk, nincs nyomasztóbb az ausztrál frontier-vidéknél.

Itt az ismertető hevenyészett fordítása: 1902, Ausztrália egy éve független. A történetet egy tizenkét éves fiú, Tom szemszögéből láthatjuk. Tom imádja az apját, aki családját egy magányos kunyhóba költöztette, valahová a vadon szélére. Az apa evangéliumi álmot kerget: a föld művelését tartja a küldetésének. De az álom elillant. Tom nővére nem csupán az álom megvalósíthatóságát, de saját apjának a józanságát is megkérdőjelezi. Egy éjszaka, három ember érkezik otthonukba; mindhárman a Búr háború leszerelt katonái. Tom, csakúgy, mint az apja, úgy gondolja, hogy az idegeneket a gondviselés küldte. Egyikük azonban egy fontos titok birtokosa: aranyat rejteget. Miután Tom szembesül azzal, hogy az arany közelsége korrumpálta mind az apját, mind a nővérét, a kunyhó pszichológiai csatatérré változik. Tomnak választania kell az apja által hangoztatott eszmények és a túlélés egyszerű, brutális szabályai között.

Nem mondok újat, ha azt mondom, Shakespeare drámáinak témái univerzálisak és nem fog rajtuk az idő vasfoga. Műveiben szisztematikusan feltérképezte az emberi természet minden rezdülését és közönségbarát mázzal leöntve átnyújtotta: ezek mind mi vagyunk, emberek. A téma egyetemessége miatt, drámái szabadon átültethetőek más korokba, radikálisan különböző környezetbe, anélkül hogy csorbulna lényegi tartalmuk. A western sem kivétel, ez a műfaj is gazdagon táplálkozott Shakespeare életművéből. Igaz a forrásvizsgálat azzal a közhellyel is elintézhető, hogy a Biblia és a Shakespeare-összes már réges-rég kimerítette az összes létező történettípust és onnantól csak az ismétlés maradt. Mindenesetre, Anthony Mann Férfi Laramieből című filmje láttán a Lear királyt szokás emlegetni. Az olaszok sokkal gátlástalanabbul nyúltak a klasszikus művekhez. Johnny Hamlet a konföderáció oldalán harcolt majd tért vissza szülőföldjére Enzo G. Castellari mesterművében (Quella sporca storia nel west). Romeó és Júlia sem kerülhette el a sorsát és több millió olasz társaságában kivándorolt az Újvilágba. Gianni Puccini Fury of Johnny Kid című filmjében a Capuleteket Camposnak, a Montaguekokat Mountersnek hívják. Júlia Giuletta névre hallgat, Romeo pedig Johnnyra. Angolszász farmer-család áll szemben a helyi mexikói arisztokráciával.

Rendszerváltás előtt, a moziplakátok készítése nem merült ki annyiban, mint manapság, hogy az angol és egyéb nyelvű feliratokat lecserélik magyarra és feldobják néhány helyi szponzor brandjelét. Ezektől a nüanszoktól eltekintve, ugyanaz a két, három plakátvariáció promotálja az adott filmet szerte a világon. Az átkosban viszont "házon belül" készültek a plakátgrafikák, sokszor teljesen eltávolódva a népszerűsitendő film világától. Az eredmény néha még az "eredeti" plakátot is túlszárnyalta. Egyik kedvencem a Ben Wade és a farmer (3:10 to Yuma) című film posztere, ahol a pisztolyhős fejfedője inkább tűnik mikrofonfrizurának, mint kalapnak. Valahogy így nézett volna ki Jimmy Hendrix, ha westernfilmben szerepelt volna.

Célom, hogy a szocializmus évtizedei alatt készült westernfilmplakátokat összegyűjtsem és bemutassam őket a westernblog hasábjain. Jobb felül már látható az ikon, rákattintva megnézhető egy kisebb válogatás belőlük. Ezek azok a plakátok, amelyeket az internetről össze tudtam gereblyézni. És most jössz te, kedves olvasó. Birtokodban van egy régi westernplakát, vagy egyik ismerősöd falán lóg egy? Fényképezd le és küldd el nekünk. Gyarapodjon a galéria, remélhetőleg mindenki örömére.

Idegen érkezik egy poros, vadnyugati kisvárosba. Gyanakvással vegyített huncut pilantásokkal fogadják a helyiek. Meg se kell szólalnia, már a ruházata - vékony karimájú kalapja, drága öltönye - elárulja, hogy messziről jött. A nagyvárosi élet kellékei itt már nem a rang és vagyon felületes megtestesítői, ellenkezőleg, viselőjének gyengeségére, tapasztalatlanságára mutatnak rá. Az idegen, James McKay, házasodni jött, a környék teljhatalmú földbirtokosának a lányát készül feleségül venni. Néhány percnyi várakozás után lovaskocsival feltűnik a földbirtokos jobbkeze, Steve Leech. Megkönnyebbülten üdvözli őt McKay és tréfásan megjegyzi, hogy már azt hitte, hogy rossz városba jött. Leech nem szól semmit, helyette bizalmatlanul, már-már ellenségesen, mélységes megvetéssel tekint végig a jövevényen. Ez a pillantás megelőlegezi a film egyik fő konfliktusát, amire a magyar címválasztás is utal. Egy alapvetően zárt, gőgös és az agresszivitást erényként dícsőítő közösségbe egy teljesen eltérő értekrendet képviselő ember érkezik. Más okból is fontos azonban ez a találkozás. Ekkor találkozik először a filmvásznon a két szinészlegenda, Gregory Peck és Charlton Heston. Azoknak, akik előtt kirajzolódik a két színész alakja és emlékszik néhány általuk megformált szerepre (Peck: Ne bántsd a feketerigót, Heston: A majmok bolygója), azt hiszem nem szükséges elárulnom, hogy melyikük játssza a pacifista idegent, és melyikük a forrófejű marhahajcsárt.

Hollywood egy jó és nyereséggel kecsegtető ötletért mindig is hajlandó volt elmenni a szomszédba és még azon is túl. Sosem csináltak büszkeségi kérdést más földrészek filmes újításainak a felhasználásából. Átültették és kiigazították őket az amerikai ízlésre optimalizálva. Ez történt a spagetti-westernnel is. A Dollár-filmek sikere nagy változásokat hozott. A spagetti-esztétika egyre több amerikai westernben bukkant fel. De olyan szélsőséges esetre is találunk példát, amikor az amerikai stáb átruccant az öreg kontinensre és Spanyolországban forgattak egy egyébként amerikai Délnyugaton játszódó westernt. Ilyen helyszínét tekintve eurowestern például a Hunting Party Gene Hackmannel, 100 Rifles Raquel Welch-hel és természetesen a Valdez közeleg Burt Lancasterrel. Ezek a filmek szemléletes példái annak a földcsuszamlásméretű olasz térnyerésnek, ami a műfajban a hatvanas évek második felében végbement. A világ mozibajáró közönségének a fantáziája elszakadt az aktuális helyszínektől és immár Almeria hegyei jelentették Új-Mexikót és Arizonát, az amerikaiak pedig megpróbálták kielégíteni ezt a földrajzi igényt. Ezekben a „európaizált”, de amerikai gyökerű westernekben érhető tetten a legkönnyebben a spagetti-westernek hatása. Erőszak, mocsok és katolikus ikonográfia, mind jelent vannak, viszont hiányzik az extravagáns, kísérletező kedvű fényképezés. Valamint ezeknek a filmeknek a szereplői túlnyomórészt amerikai színészek vagyis „ismerős” arcok voltak, megkönnyítve ezzel az azonosulást az újvilág nézőinek. Ezzel elérték azt, hogyha a táj nem is autentikus, de a rajta lovagló személy igen. Amerikai, tehát hitelesen képes megformálni a western-hőst. Európa egy rövid időre elrabolta az Egyesült Államok cowboyait és indiánjait, Hollywood pedig mindent megtett, hogy visszacsalogassa őket.

Egy ideig úgy volt, hogy Ennio Morricone fogja a Becstelen Brigantyk zenéjét szerezni. Aztán a Maestro lemondta a felkérést, mert Tarantino a Cannes-i filmfesztiválra mindenképpen el akart készülni a filmmel, Morricone pedig nem szereti, ha siettetik. Most, hogy csak pár pár nap van hátra a Becstelen brigantyk világpremierjéig, kikerült az internetre a filmben felcsendülő zenék listája. Folytatva a Kill Billre is jellemző zeneválogatási mószerét, régi, jobbára elfeledett filmek soundtrackjeiből csemegézett Tarantino. A listából az is kiderül, hogy nem haragudott meg az őt kikosarazó zeneszerzőre. Morricone művei lépten-nyomon fel fognak csendülni a Brad Pitt vezette halálbrigád kalandozásai során. Sőt, ezeknek a zenéknek egy jelentős része különböző spagetti-westernekből származik. Ez két okból sem meglepő: már a Kill billben is használt fel Tarantino olasz westernekből kiemelt filmzenéket, másrészt a rendező egyik nyilatkozata szerint a Becstelen brygantik tulajdonképpen a II. Világháborús Franciaországban játszodó spagettti-western lesz. Még az a furcsa helyzet is előállhat, hogy az Hombre hasábjain is olvashattok majd kritikát a filmről! Addig is hallgassátok a most már nácivadászatra buzdító, hajdani spagetti-zenéket:

A forradalmi idők kedveznek a zavarosban halászóknak. Két kispályás gazember alkotta duót azonban eddig elkerülte a szerencse. Guatemalába színesfém reményében mentek, és anélkül hagyták el az országot. A film elején egy szűk kanyonban lovagolnak valahol Mexikó északi részén. Hátuk mögött dudaszó hallatszik és egy vasúti szerelvény tűnik fel. Kitérni nem tudnak előle, a szurdok bejáratáig vágtáznak, épp' hogy elkerülve a tragikus végkimenetelű balesetet. A városban aztán vonatjegyet akarnak venni az ingadozó árfolyamon dolgozó jegyüzértől, aki aztán minden ingóságuktól (ló és pisztoly) megfosztja őket. Mindig van egy újabb képtelen ötletük a gyors meggazdagodásra: a Guatemala-project kútba esett, most kőolajjal akarnak foglalkozni Texasban. Viszont egyikük szárnyaló fantáziájához sem párosult a terv megvalósításához szükséges intelligencia és ravaszság; boldog-boldogtalan képes átverni őket. Ügyefogyottságuk és szűnni nem akaró lelkesedésük meggátolja őket abban, hogy kiértékeljék kilátástalan helyzetüket és levonják a szükséges konzekvenciákat: nem ez az ő hivatásuk. Boldogok tehát a lelki szegények, mert vakon hisznek abban, hogy egyszer gazdagok lesznek.

Ezúttal a music is my radar gondozója, söcsö vendégeskedik az Hombre hasábjain. Legfrissebb bejegyzésében a Boy Least Likely To új albumáról áradozik, amiről rögtön eszembe jutott egy egybeeséssel terhelt személyes történet. A zenekar első albumát akkortájt hallgattam rongyosra, amikor először csodálkoztam rá, hogy Leone művei mellett, még mennyi felfedezésre váró spagetti-western van. The Best Party Evert hallgattam és olasz-westerneket néztem. Pavlov kutyája ugatott és bennem A Boy Least Likely To zenéje örökre összefonódott a spagetti-hangulattal. Lássuk, söcsönek mi jutott eszébe arról, hogy western:

"Marty Robbins dalainál egyértelműbb, „el nem készült” western betétdalokat kevesen írtak. Ez a szám az 1959-es Gunfighter Ballads And Trail Songs lemezen található, amiről az El Paso lett Grammyt hozó (naná, hogy country and western kategóriában) világsiker, de én a Big Iront választottam, és elsősorban nem azért, mert egy pisztolypárbaj történetét meséli el, hanem inkább a lovak lépéseit követő; könnyed, szökellő ritmus miatt. Éppen ezért lehetne jól eltalált aláfestő zene egy olyan klasszikus nyitójelenetben, ahol a kamera - mielőtt a főhőst mutatná - először a ló patáira fókuszál."

A hetvenes évek közepére teljesen kifulladt a spagetti-western. Az utolsó években, már csak fillérekből összetákolt, ostoba western-vigjátékok készültek (elrettentő példa: Cry Onion). De a műfaj szerencsére nem ilyen dicstelen módon tűnt el a süllyesztőben. Hasonlóan Napoleonhoz, aki visszaszökött Párizsba Elba szigetéről, száz napig uralkodott és összehozott egy páneurópai pikniket Waterloonál, az olasz westernnek is futotta még egy utolsó fellángolásra. Igaz, Csupán néhány western készült - a teljesség igénye nélkül: Castellari Keomája, vagy Fulci rendezésében az Ezüstnyereg – ebben az időszakban, jobbára '77 és '78 között. Ez a dátum jelenti a műfaj tényleges végét. E filmek közös stílusjegyei több szempontból is elütöttek a műfajban meghonosodottaktól. A filmzenére, már nem Morriconne, hanem a hetvenes évek könnyűzenéje volt a legnagyobb hatással. A Keomában felcsendülő dalok Leonard Cohent idézik meg. A képek esztétikája is változott. A Nap csak elvétve süt ki, a színek veszítenek tónusaikból, a sivatag vakító sárgasága és a pueblók házfalain ragyogó fehér vakolat helyett az enyészet barnás és zöldes árnyalatai válnak meghatározóvá. A McCabe és Mrs. Miller és a Pat Garrett és Billy a kid piszkos, szemcsés cinematográfiája köszön vissza a képernyőről. A technika fejlődésével, az akciójelenetekben megjelennek a golyó ütötte sebek és a Peckinpah-hatást tükröző lassított felvételek. A hatvanas években készült spagetti-westernek arroganciát és gyilkos életerőt sugároztak, a műfaj utolsó képviselőit azonban melankólikus és moralizáló hangvétel jellemzi. Többszörösen is találó tehát ezekre a westernekre az angol nyelvű cikkekben és fórumbejegyzésekben gyakran előforduló elnevezés: twilight western, vagyis alkonyati western. A németek ennél sokkal földhözragadtabban fogalmaznak: spätwestern, vagyis kései western.

A California című film résmentesen illeszkedik az imént felvázolt, elkésett olasz-westernek csoportjába. A műfajtól idegen sajátossága, hogy nem riad vissza a melodrámától és a történelmi kor ábrázolásának igényével lép fel, politikai állásfoglalás nélkül. Részvéttel viszonyul a veszes félhez, de tovább nem megy. A film megsárgult, az amerikai polgárháború harctereit ábrázoló fotókkal indít. A háborúnak vége. Katonai gyűjtőtábor. Leszerelés. A vesztes fél szürkezubbonyos katonái nem tudják hogy mitévők legyenek. Egy vállalkozó kétkezi munkát ajánl nekik, mikor elárulja a bérezést, a déliek összesúgnak: ennél még a négereiknek is többet fizettek.

Mr. Vertigo, a Közvetlen hangtér megmondója, lelkiismeretesen elmerült a feladatban, és teli hálóval jött fel a felszínre. Vigyázat, csak sivatagi úszóknak!

Mr. Vertigo nem kívánt foglalkozni a régi idők westernjeivel, hanem sokkal inkább azt tartja érdekesnek, hogy a mai, és a később készülő westernekben milyen zenékkel lehetne kísérletezni.

"...Mondjuk ott az Angels Eyes metal zenekar, akik az egész imidzsüket a western mitológiára építik a nevüktől kezdve a dalok témájáig. És bejött. Úgy értem, simán el tudom képzelni, ahogy pl. a By The Time He Was My Age című daluk felcsendül egy film utolsó nagy megmérettetős jeleneténél. Hiába könyörtelen, agresszív a dal, üvölt és hörög az énekes, szerintem kiválóan működne. Mondjuk ez az egész nyilván sokkban függ a film témájától, forgatókönyvtől, stb. Ha én lennék a zenefelelős, nyilván először eldönteném a felépítést. Zeneszerzőt kérjek-e fel, aki komponálna egy dallamvilágot, ami vissza-visszatérne a filmben, s ezt járja körül. Vagy már létező dalokat összeválogatnék, és az szólna. Esetleg a kettő keverve. Szerintem fel lehetne sorolni rengeteg alt-country, country, blues és egyéb folk dalokat, amik könnyedén passzoltak volna. De így van ez egyéb műfajokkal is. Jó történettel, odaillően, ügyesen a helyére illesztve miért ne sülhetne el jól."

Angel Eyes - By the Time He Was My Age, Orson Welles Had Made Citizen Kane

"Tehát egy biztos, az Angel Eyes zenekart használnám."

Nagymamámnak olvastam fel esténként Carmen Laforet, a Semmi című könyvét. Mikor történt valami meglepő vagy furcsa, nagymamám sohasem mulasztotta el közbeszúrni, hogy ezek az őrült spanyolok. (Akik valójában katalánok voltak.) Egyszer rákérdeztem, hogy egyáltalán találkozott-e spanyol emberrel életében. A válasz az volt, hogy nem, de az elemi iskolában Mária néni igen, és ő mondogatta mindig, hogy őrült spanyolok. A 800 golyó a perdöntő bizonyíték arra, hogy Mária néninek igaza volt.

Nem kell kést szorítani a torkomhoz, hogy eláruljam; a 800 golyó nem western. Hanem egy féktelen habzású, szertelen, a spagetti-westernek világát nagy szeretettel felidéző, családi dráma és vígjáték egyveleg. A rendező (Alex de la Iglesia) eddigi filmjeiben, magabiztosan váltogatta a zsánereket, és feszegette a műfaji kereteket. Készített abszurd világvége-horrort (A fenevad napja), mutáns horror-vígjátékot (Action mutante) vagy pénz kőrül forgó vígjátékot (A közösség). Filmjei nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, legalább olyan provokatívak, mint Franco tábornok politikai foglyok által építtetett mauzóleuma. Iglesia alkotásaiban visszatérő jellegzetesség a fekete humor, a villámgyors tempó, a tabudöntögetés, és heves vérmérsékletű, ügyefogyott bajkeverők gyakori szerepeltetése, akik cselekedeteikkel, könnyedén túlszárnyalják a spanyolokról köznyelven forgó sztereotípiákat. Ebben a filmjében egy csapat munkanélküli kaszkadőrből farag kortárs Don Quijotékat és Sancho Panzákat.